Irodalmi Szemle, 1990

1990/7 - Václav Havel: Levél Gustáv Husákhoz (dokumentum)

Levél Gustáv Húsúkhoz

mozdulatlanság rendje, mely kizárja a transzcendenciát. Olyan rend ez, melyben nincs élet.

Igen, a mi országunkban nyugalom van: ámde nem a siralomház vagy a sír nyugalma-e ez? v

Az olyan társadalomban, mely valóban él, természetszerű, hogy mindig történik valami: a tettek és események összjátéka, a látható és a rejtett mozdulatok harmóniája minduntalan új, egyszeri helyzeteket teremt, amelyek további tettekre és újabb mozdulatokra sarkallnak. Az állandó és a változó, a törvényszerű és a véletlenszerű, az előrelátható és a váratlan titokzatos életellentéte az időben hat, és történés által jelenik meg. És eközben minél összetettebb a társadalmi élet, annál összetettebb a társadalmi idő is: erősíti benne az egyszeriség és a megismételhetetlenség elemét. Ez aztán persze erősíti a maga sorrendiségében való visszatükrözésének lehetőségét, vagyis mint felcserélhetetlen helyzetek megváltoztathatatlan oszlopát, ezáltal viszont jobban érthető mindaz, ami törvényszerű a társadalmi történésben. Tehát minél gazdagabb életet él a társadalom, annál jobban tudatosítja a társadalmi idődimenzióját, a történetiség dimenzióját.

Más szóval: ahol van tere a társadalmi történésnek, ott a társadalmi emlékezet számára is nyílik tér, annak a Társadalomnak, mely él, van történelme.

Ha azonban a történelemben a folytonosság és a kauzalitás (okság) oly szorosan kötődik a megismételhetetlenség és az előreláthatatlanság eleméhez, felmerül a kérdés, hogyan létezhet a valóságos történelem - a „káosznak“ ez az elfojthatatlan forrása, a nyugtalanság c tartós kútfője és a rend e pimasz rekesze-egy olyan világban, ahol „entrópikus“ rendszer uralkodik.

A válasz világos: nem tud benne létezni. És - legalábbis a külső látszat szerint- nem is létezik: a társadalmi élet megbénításával ebben az életben a társadalmi idő is megáll, ezért a történelem is eltűnik a látóhatáráról.

Úgy tűnik, egy idő óta nálunk sem létezik történelem: lassan, de biztosan elveszítjük az idő fogalmát - elfelejtjük, mikor mi történt, mi volt korábban és mi későbben, mi történt egyáltalán -, és az az érzés uralkodik el bennünk, hogy ez tulajdonképpen mindegy is. A történésből eltűnik az egyediség, így tehát a kontinuitás is. és minden beleolvad a mindig egyforma körforgás szürkeségébe: vagyis amint mondjuk, „semmi sem történik“. A pusztító rendet ide is becsempészték, a történés tökéletesen megrendezett, azaz: tökéletesen megbénították. Az időérzékelés társadalmi elhalása szükségszerűen jelentkezik a magánéletben is: a társadalomtörténet hátterének elvesztésével a magánélet történelemelőtti szintre süllyed, ahol az időt már csak olyan események mérik, mint a születés, az esküvő vagy a halál.

A társadalmi időérzékelés válsága mintha általában visszavetné a társadalmat valahová a történelemelőtti korba, amikor az emberiség a társadalmi idő tudatosításában hosszú évezredeken át nem lépte át az évszakoknak a kozmikus-meteorológiai sztereotipiák végtelenségével ismétlődő határait és az évszakokhoz kapcsolódó vallási szertartások mezsgyéjét.

Azt az űrt azonban, melyet a történetiség hiányának nyugtalanító mérete hagyott maga után, be kell tölteni: így hát a valóságos történelem ezerszínűségét az áltörténelem rendjével pótolták, melynek a szülője persze nem maga