Irodalmi Szemle, 1990
1990/7 - Václav Havel: Levél Gustáv Husákhoz (dokumentum)
Levél Gustáv Husákhoz Egyébiránt többről nincs is szó. Mindazonáltal épp ez az, ami a legfontosabbnak tetszik számomra. Ugyanis éppen ezt sikerült a jelenlegi kormánynak - és bebizonyítható, hogy első ízben történt így nemzeti megújhodásunk kora óta - csaknem teljesen megakadályozni: ily precíz ma a kultúra feletti bürokratikus uralmi rendszer, ilyen tökéletes az elszigetelése valamennyi olyan résnek, melyen át a napfényre juthatna egy-egy jelentősebb műalkotás, ily nagyon fél a művészettől az a bizonyos csoport, mely valamennyi ajtó kulcsát gondosan a zsebében tartja. Bizonyára észrevette, hogy e pillanatban már nem arról a sokoldalas jegyzékről beszélek, mely részlegesen vagy teljesen eltiltott az alkotástól számos művészt, hanem egy sokkal rosszabb indexről: a „bianco indexről", mely a priori mindent megtilt, ami megcsillanthatna egy-egy eredetibb gondolatot, mélyrehatóbb megismerést, magasabb fokú őszinteséget, eredetibb ötletet, szuggesztí- vebb formát - most már mindannak az előzetes betiltásáról beszélek, ami ben- sőleg szabad és egyszersmind - a szó legmélyebb értelmében - kulturális. Arról az elfogató parancsról beszélek, melyet az Ön kormánya a kultúra ellen bocsátott ki. Ennek nyomán ismét fölmerül a kérdés, melyet voltaképpen kezdettől fogva hangsúlyozok: mit jelent mindez ténylegesen? Mihez vezet mindez? Mit tesz mindez a társadalommal? Hadd hozzak fel ismét egy példát: amint ismeretes, nálunk megszűnt a korábban megjelent kulturális folyóiratok többsége; ha valamelyik megjelenik is, olyannyira ki van miskárolva, hogy nincs is értelme számításba venni. Mi történt ezáltal? Első pillantásra voltaképpen semmi: a társadalom tovább működik - mindazok az irodalmi, képzőművészeti, színházművészeti, filozófiai, történelmi és egyéb folyóiratok nélkül, melyeknek száma abban az időben sem felelt meg a társadalom igazi szükségleteinek, amikor még léteztek; e folyóiratok jelen voltak életünkben és betöltötték küldetésüket. Tulajdonképpen hány embernek hiányoznak még ma is ezek a folyóiratok? Mindössze néhány tízezer előfizetőnek, tehát a társadalom igen elenyésző részének. Mégis mérhetetlenül mélyebb és jelentékenyebb veszteségről van szó, mintsem az ebből a mennyiségi szempontból tűnhetne. E veszteség valóságos hatása azonban - ismét - rejtett, és nehezen fejezhető ki egzakt adatokkal. Egy ilyen folyóirat - legyen az akár elméleti jellegű színházi lap - erőszakos eltüntetése ugyanis nem csupán a periodika konkrét olvasóinak konkrét megkárosítása, sőt még nem is csupán a színházi kultúra ellen elkövetett kemény beavatkozás, hanem - és mindenekelőtt - a társadalom egy bizonyos öntudatosító szervének a megsemmisítése, és mint olyan, szükségszerű, hogy egyfajta nehezen meghatározott beavatkozás is annak a tápanyagnak a bonyolult körforgási és cserélődési hálózatába, mely életben tartja azt a rétegezett szervezetet - vagyis magát a modern társadalmat; az efféle beavatkozás egyszersmind súlyos csapás e szervezetben végbemenő folyamatok dinamikájára; megsértése különféle funkciói harmonikus összjátékának, mely pontosan igazodik belső rétegezettsé- gének elért fokához. És miként egy bizonyos vitamin hosszantartó hiánya - bár mennyiségi szempontból jelentéktelen részt képvisel - az ember megbetegedé