Irodalmi Szemle, 1990
1990/7 - Václav Havel: Levél Gustáv Husákhoz (dokumentum)
Václav Havel ges lehetőségtől a nyugodt munka lehetőségén, a munkahelyi kereseten és a szakmai előléptetésen át azt is ideértve, hogy egyáltalán a szakmájában dolgozhat az ember, tovább képezheti magát, egészen annak a lehetőségéig, hogy a korlátozott jogbiztonságnak legalább azon a fokán élhesen, mint a többi állampolgár, nehogy abban a megkülönböztetett rétegben találja magát, melynek a tagjait a csehszlovák politikai apartheid sújtja. Igen, mindenkinek van mit elvesztenie, az utolsó segédmunkást is áthelyezhetik még rosszabb helyre, ahol még gyengébb a keresete. Ő is kegyetlenül megbánhatja, ha a gyűlésen vagy a kocsmában kinyilvánítja őszinte véleményét. Az egzisztenciális nyomás rendszere, mely kiterjed valamennyi állampolgárra, sőt az egész társadalomra, egyrészt mint mindennapos konkrét fenyegetés, másrészt mint általános lehetőség, nem működhetne sikeresen, ha - a hatalmi nyomás immár túlhaladott brutális formáihoz hasonlóan - nem rendelkezne kellő hátországgal, olyan természetes erődemonstráló szövetséggel, mely biztosítja számára az egyetemességet, a komplexséget és a totalitást; ez az erő pedig a mindenütt jelenlévő és mindenható rendőrség. Ez a rémségejs pók ugyanis láthatatlan hálójával keresztül-kasul átszőtte az egész társadalmat; e titokzatos pók az a fókuszpont vagy iránypont, melyben a félelem valamennyi szála végül is összefut és metszi egymást, s végső és megcáfolhatatlan bizonysága minden olyan kísérlet hiábavalóságának, melyet az állampolgár a társadalmi hatalommal való szembeszegülésre tesz. Noha az emberek többsége ezt a pókhálót általában saját szemével nem láthatja és meg sem tapinthatja, még a legegyszerűbb állampolgárnak is pontos tudomása van róla; minden pillanatban és mindenütt számol néma jelenlétével, és annak megfelelően viselkedik: vagyis úgy, hogy rejtett szeme és füle előtt mindenkor megállja a helyét. És azt is jól tudja, miért kell megállnia a helyét: azért, mert ahhoz, hogy a titokzatos pók belenyúlhasson az életébe, egyáltalán nem szükséges, hogy az ember közvetlenül a karmai közé kerüljön; egyáltalán nem szükséges, hogy kihallgassák, vádat emeljenek ellene, elítéljék vagy megbüntessék. Ugyanis a fölöttesei is régóta e pókhálóban vergődnek, az az intézmény pedig, mely dönt a sorsa felől, így vagy úgy együttműködik az államrendőrséggel, mert egyszerűen együtt kell vele működnie. Ilyenformán maga az a tény, hogy az államrendőrség tulajdonképpen bármikor beleavatkozhat az ember életébe - anélkül, hogy bármikor is védekezhetne e beavatkozással szemben -, elég ahhoz, hogy az élete elveszítse természetességének és hitelességének egy darabját, és bizonyos értelemben állandó képmutatássá váljék. Ha az ember önvédelmének hátterében - megmenteni, amit meg kell mentenie - ott munkál a félelem, akkor mind gyakrabban figyelhető majd meg, ho£y az eddig még megszervezetlen dolgok megszervezésére irányuló igyekezetének hajtómotorjává az önzés és karrierizmus válik. A társadalmi rendszer až utóbbi időkben aligha adott valaha is több alkalmat az olyan embereknek, akik bármikor bármire kaphatók, ha hasznuk van belőle, s nyíltan és gátlástalanul érvényesíthetik is efféle hajlamaikat; szóval az elvtelen és gerinctelen embereknek, akik hatalomvágyból és személyes ambíciókból bármit képesek megtenni; a szolgalelkűeknek, akik semminemű önmegalázástól sem riadnak vissza, akik bármikor készek felebarátaikat és saját becsületüket is feláldozni, csak hdgy
