Irodalmi Szemle, 1990

1990/6 - Hajtman Béla: A Lusta porban vájkálva (Vajkai Miklós: Lusta por)

A Lusta porban vájkálva

szétboncolja önmagát, alkotáslélektanát. A kórházi napló a senecai „nics nagy szellem, amelyhez ne keveredne őrültség“ hiszemében íródhatott. A vallomás az álmaiban boldogságot kereső, kábszert hajszoló morfinista önvádaskodásának tűnik.

Sokat cigarettázom.- Szeretnék őszinte lenni.- A novellám címe rossz. A szövege...- Mit keresek még itt?- A LÉT mi volna, ha nem ötletbank: az ám...“ (47. old.)

A parasztvilágot bemutató, őseinek tisztelettel adózó elbeszélő a latin-amerikai irodalom „mágikus realizmusához“ közelít. A földjükhöz, otthonukhoz ragaszkodó parasztembereket a Csallóköz mítoszteremtő világában mutatja be. „Valamikor TENGER volt itt...- hallottam az idáig konyuló hangokat. - Ősi, zöld, vad vizével a TENGER.“ (Álmatag föld) Vajkai helytörténetei, parasztábrázolása (Álmatag föld, Törekvő), valamint cigány- folklorisztikus elbeszélései (Tobliatán vajda gyermekei, Az idegen dolgok küldöttei) rendkívül líraiak. A lírai intencionáltság az asszonysors (Bettina asszony, Erna asszony), az anyakép (Korniecki Remigia), a csallóközi tündérvilág biblikus és népmesei motívumokkal történő jellemzésével válik erőteljessé. A főhősök kíméletlen sorsú, kemény, megalázkodni nem tudó, minden veszéllyel szembenéző asszonyok. A magára maradt, szenvedélyeiben csupa tűz, ugyanakkor higgadtan racionális cigányasszony alakja a Száz év magány Ursulájára emlékeztet.

Az említett négy elbeszélés és a Lusta por hangulati egysége folytán együttesen a csallóközi por-regény minősítését kaphatná. A négy múltidéző, balladisztikus elbeszélés hely- történetiségével provinciálisabb, míg a kötet címadó írása az ironikusan csengő csallóközi helynevek ellenére (Gúnyárd folyó, Gúnyárd megye) kultúrtörténetileg egyetemesebb, összefogottabb. A Lusta por textúrája expresszíven töredezett, szabadversszerű. tömör - a négy elbeszélés lirizált, impresszionisztikus, szabadon áradóbb.

Vajkai stílusteremtése, szövegkompozíciója tragikus. A történések vezetésével, az események lejátszódásával az olvasót a nyugodt, bávatag-tragikus végkifejletbe kalauzolja. Vajkai tragikuma nem csapásszerű, nem váratlan, hanem épp ellenkezőleg, előkészített, várható, érzékletesen kimunkált, törvényszerű.

A szálloda című elbeszélés ugyancsak érzékletesen, cseppenként adagolja a borongós látásmód elbeszélő trago-szérumait, az olvasó izgalomszomját fokozva. Ehhez mesterien ért Vajkai. (Talán még ezért nem írt regényt?)

Az Álarcok és szerepek megírására a szerzőt nyilván a világirodalmi illúziók serkentették. Bármily szempontból s szándékkal beszéljünk is a műalkotásról, egyúttal s elkerülhetetlenül az emberi tudat törvényeiről is szólunk. Jan Nodier, az elkényeztetett Langyos Teknőc a felesége és a gyermeke távozása után próbál talpra állni. Szokványos, hétköznapi családi életét felváltja rendszertelen, vakvágányra zökkent életvitele. Nodier úr - Doktor Éva és Annemarie Veneris konvenciózus láncától megszabadulva-- filozofikus, beszélgetőtársra akadó második énjére talál önmagában és a megismert Borowski úrban. Kilépve önmagából, elfojtott tudatalatti vágyait, szorongásait, belső feszültségét a hajdani diák (Borowski) előtt oldja föl, a feleségének és gyermekének távozása okozta hiányérzetét, zátonyra futott életét menekíti át társába. „- Régi, bevarasodott história ez, nagyon régi ügy... S az idő hínárja majd mindent magának követel... Pedig jól kijövünk az emlékekkel. amelyeket nem áll módunkban a másvilágra vinni. Borowski... Mert úgy van az rendjén, hogy egyszer mindannyian útra kelünk... Emlékeztetőül, hogy itt voltunk: hátrahagyunk valamit. Még akkor is itt hagyunk valamit, ha énünk tiltakozna ellene... De sohasem feledjük: egy napon miden véget ér... úgy bizony. A vele kapcsolatos időm, lásd lejáróban. A kettőzött szereposztásnak nemsokára vége. De hogy ITT VOLTÁL...“

A szkizoid Nodier belefárad szerepébe, igaz arcát sem tudja már felfedni.

Az emlékek összegubancolódott foszlányait bogozgatja a harminchét éves korában kór