Irodalmi Szemle, 1990

1990/6 - Tőzsér Árpád: Az „impedimentum" elhagyása (esszé)

Az „impedimentum" elhagyása

S végül a hatvanas évek végén s a hetvenes évek elején induló fiatalok versei (tegyük hozzá: az akkoriak, mert azóta az ő verseikben is sok minden megváltozott) nem úgy „szubjektum nélküliek", hogy szerzőik „lemondanak az emberi érzelmek, viszonyulások“ közvetlen megjelenítéséről, hisz végül is azért nem vonhatjuk őket felelősségre, hogy nem írnak életképeket, helyzetdalokat vagy hagyományos elégiákat, hanem úgy, hogy a hatvanas évek végének és a hetvenes évek elejének meghatározó korélménye, az addigi értékrendek elbizonytalanodása, válsága, s az újabb értékek hiánya nem hatotta át személyiségük valamennyi rétegét egyenlő mértékben, inkább csak érezték, mintsem értették, hogy mi történik körülöttük, ennélfogva azt a világanyagot, amely a különböző kommunikációs csatornákon hozzájuk áramlott, s amelyet kifejezésformájukká akartak tenni, képtelenek voltak a makrostruktúra, a versegész szintjén szubjektumuk részévé avatni, verseik csak a mikrostruktúrák, a képek szintjén hatottak. Ha egy mondatban akarnám megfogalmazni akkori fiaskójukat, akkor azt mondanám, hogy csak új szimbólumokat, s nem új szimbólumrendszereket alkottak.

Koncsol László a következő modellt kínálja költészetünk megértéséhez: „Az első korszak verseinek (az „első korszak" Koncsol szerint 1957-tel, Bábi Tibor, Ozsvald Árpád, Dénes György és Tőzsér Árpád ún. „őszi verseivel“ zárul. T. Á.) jórészt pozitív, építő irányú. a versek zárlatában egy problémátlan, teljes és derűs világállapothoz eljutó folyamatát ettől fogva egy negatív irány, egy-egy eredeti hiánytalan világállapot leépülése, széthullása, problémákra bontása váltja föl.“

Koncsol indító gondolata hasonló Görömbeiéhez: ő is leszögezi, hogy „a csehszlovákiai magyar irodalom megértéséhez elengedhetetlenül szükséges a történelmi tények" ismerete. De míg Görömbei később részben eltér a történetiségnek ettől az elvétől, Koncsol költészetünk fejlődését végig szoros kapcsolatban vizsgálja történelmünk alakulásával, tragikus vagy kevésbé tragikus fordulataival. Célja a költői magatartásformák „közös karakterének“ kimutatása, ezért jogosan tekintheti „az egyéni vonások felmutatását" „harmadrangú feladatnak“, de mivel ezekre az „egyéni vonásokra“ végül még „harmadrendű feladatként" sem igen tér ki, a különböző stílusokat, kifejezésformákat összemosó történetiség elvének aránytalanul nagy hely jut írásában, s ez az aránytalanság olyan újabb aránytalanságok eredője lesz, amelyek végül annak a modellnek a helyességét is megkérdőjelezik. amelyet költészetünk negyedszázados fejlődésének megértéséhez felépített.

Tamás Attila fejti ki hitelesen A költői műalkotás fő sajátságai című könyvében, hogy „annak bizonyítása, hogy a művészet valóságot tükröz, még nem bizonyítása annak is, hogy ez annak lényegi funkciója, nem pedig tulajdonságainak egyike”. Koncsol László a szlovákiai magyar költők verseiben úgy keresi a „valóságot", a művészi kifejezés „tulajdonságainak egyikét", hogy közben semmit sem vagy csak keveset szól a „lényegi funkcióról". (Tamás Attila szerint - s szerintünk is - e „lényegi funkció" elsősorban azzal a tevékenységgel hozandó összefüggésbe, amely a formálást, a művészi objektivációt célozza.) Ha az első korszak verseit Koncsol e „lényegi funkció“ s az ezzel szorosan összefüggő „egyéni vonások" szempontjából is megvizsgálta volna, rá kellett volna jönnie, hogy azok a versek nem képviselnek olyan esztétikai értékeket, amelyek egy valós líra-épület alapjául szolgálhatnának. Ami pedig nem épült meg. az természetesen nem épülhet le sem. Meg kéne tehát vizsgálni, hogy 1957-tel. mondjuk éppen azokkal a bizonyos „őszi versekkel" nem a tulajdonképpeni épülés kezdődött-c el? (Amely a világnézet értelmében természetesen lehet „leépülés").

A „lényegi funkció" összefüggéseiben más megvilágításba kerülne a Koncsol által alapfeladatként meghatározott korszakolás problémája is.

Koncsol irodalmunk utóbbi harmincöt évét a következőképpen korszakolja: 1945, 1958, 1970. A hagyományos korszakalkotástól radikálisan eltér az indulás évének meghatározásában. Az első korszak kezdetét Fábry Zoltán, s nyomában máig szinte mindenki 1948-ra teszi, Koncsol 1945-re: Érvei: .....a Fábry által deklarált 1938-1948-as irodalmi folytonos