Irodalmi Szemle, 1990
1990/6 - Győry Attila: Eperjesi emlékek (elbeszélés)
Eperjesi emlékek Mi is kikandikáltunk a szalmából. A szomszédék Verája jött kézenfogva egy ismeretlen ürgével, éppen a kazal felé. Vera jó pár évvel idősebb volt nálunk, s én nem tudtam elképzelni, mit is akarhat itt! Néhány perc múlva aztán megtudtuk, hogyan kell gyugni. Soha nem felejtem el azt a falusi idillt, a szalma zizegését, a kazal tetejéig hallatszó tompa nyögéseket, Rudi fojtott suttogását, hogy „na mit mondtam, ügyi, hogy gyugnak?!...“, s a szomszéd határból átszűrődő kombájn berregését... Rudi szerint mindennap jártak a szalmába - „azér, hogy gyugjanak“. Lehetett benne valami, mert ahányszor csak arra jártunk azon a nyáron, mindig ott találtuk őket henteregni. így teltek a napjaink. Fürödni jártunk a falu melletti kavicsgödörbe (az eperjesiek szerint a kűgödörbe), aminek az lett a vége, hogy pecázni kezdtünk. A pe- cázást nagyon szerettem. A tó szélében nyüzsögtek a keszegek, mintha csak arra vártak volna, hogy kihuzigáljuk őket. Néhány csibész paprikát is hozott otthonról, azzal behintve egész finomak voltak; mi pedig büszkélkedtünk a főzési tudományunkkal. Néhány halat hazavittünk és a szomszédék macskáját idegesítettük velük. El sem tudtuk képzelni, hogy egy macska ennyire be tudjon pörögni. A kerítés mögül egy fadarabra erősített zsinegen lelógattuk a halat, épp a macska orra elé. A macska ugrott, mire mi felrántottuk a zsineget. Kis idő múlva a macska mintha meghülyült volna: nyávogott, prüszkölt, ugrált, tekergette a fejét - mi meg remekül szórakoztunk... Zoltánékkal átellenben állt nagyanyámék háza, amelyben immár apám húga, Gizi néni lakott a családjával. Ehhez a házhoz tartozott még „Mári“ is, egy va- lószínűtlenül csúnya és öreg vénlány, aki azon kívül, hogy nagyothallott, még hibbant is volt egy kicsit. Gyermeki kegyetlenséggel heccelődtünk vele. A vénlányt még a háború napjaiban fogadták a házba, de végül a háború után is ott ragadt. Leginkább sötét otthonkájában, télen-nyáron át hordott gumicsizmájában és egy rongyos, koszos fejkendőben mászkált az udvaron, valami tennivalót keresve. Hiába kínálták neki a tiszta ruhát, nem fogadta el, sőt még dührohamot is kapott néha emiatt. Általában akkor szoktuk dühíteni, amikor a zöldet vágta a kacsáknak. Ilyenkor volt a legfurcsább. Beszélgetett, vihogott, pofákat vágott, és néha megpiszkálta az orrát. Ekkor jöttünk mi. Először is elbújtunk a kerítés mögött, hogy biztos fedezékünk legyen, és elkezdtük a mókát.- Hülye Mári! Hülye Mári! Mári! Mári! Lárifárimári! - skandáltuk a vénlánynak, aki eleinte, mintha mi sem történt volna, vagdosta a gyomot, csak néha mordult fel. Aztán ki tudja miért, lassacskán bepörgött, és kezdett egyre ijesztőbbé válni. A szemei kidülledtek, ismeretlen átkokat ordibált ránk, hadonászott a késével és vinnyogott. Nagyokat röhögtünk a vénlányon, sokszor még Rudit is elhívtuk, hogy ő se maradjon ki a mókából. Mit mondjak, neki is nagyon tetszett... A csúcspontot csak nagyon ritkán értük el. (Igaz, ilyenkor már néhány csúzlilövés is eltalálta Márit.) Ez akkor következett be, amikor kezébe kapva a kését, megpróbált utolérni bennünket. Ekkor már nem babra ment a játék. Hogy mennyire nem tréfált, arra a kapunak vágádó kés tompa puffanásából és a kődarabok csattanásából következtethettünk. Mi a kapu mögött lapultunk, de ekkor már be voltunk tojva... Egyszerre féltünk tőle is, meg Gizi nénitől is, aki ha
