Irodalmi Szemle, 1990

1990/6 - Balázs F. Attila: Az álom határán (novella)

Az álom határán- De amikor már benn voltunk a tiltott területen, nem siettél.- Te iszkoltál volna egy-két éretlen gyümölccsel, én viszont, ha már kockáztattam, maradtam volna a jóllakásig. Érdekes módon olyankor megszűnt a féle- lem- és szégyenérzetem. Csak amikor már veszélyen kívül voltam, szólalt meg bennem újra a vészcsengő.-Tulajdonképpen gyáva voltam. Ha néha sikerült túllépnem gátlásaimon, az nem az én érdemem volt, hanem szerfölött erős vágyaim győzelme. De ezek után is keserű maradt a szájízem, mert egy pillanatig sem tudtam belefelejtkezni abba, amit csináltam, végig az volt az érzésem, hogy valaki figyel. S ez kiváltotta belőlem az állandó sietséget. Cselekedeteim olyanok voltak, mint a távfutóéi, aki elhaladván egy édességesbódé mellett, belemarkol a süteményes tálba, de mire keze a szájához ér, csak néhány morzsa marad benne.- Én vagy lemondok róla, vagy kivárom a legalkalmasabb pillanatot.- Ennyire tudsz uralkodni a vágyaidon?- Majdnem. Nem vagy éhes?- Nem. - Kihúzódott az ágy szélére, helyet szorítván húgának.- Rég nem aludtunk együtt - mondta a lány, és elhelyezkedett a bátyja melegétől kellemes takaró alatt. Sokáig beszélgettek, becézgetve egymást. Aztán már szavakra sem volt szükség. Láthatatlan ereken közeledtek az emlékek a két tudat közt. Volt még a józanságnak egy villanása: „Holnap hazamegyünk az öregekhez.“ Bátyjához bújt. Lénye bensejéig gyöngédség járta át.

Álmodott. Meztelenül fürdött végtelenbe hullámzó vízben, melyben bolond játékot űztek a csillagok. A hold fénye ezer színben sziporkázott. Habfátyol hajlatain fények és árnyak násza. És akkor meglátta képmását tükröződni a mélyben, izott, mint az olvasztott arany. Nagy hullám jött, fölborította, és ahogy süllyedt a simogató vízben, képmása fölülkerekedett, és már nem is ő volt, hanem egy csillogó testű férfi, aki a holdból vált ki a méz folyásának lassúságával. Egyre közledett felé, érezte, ahogy ránehezdik, felgyorsult lélegzése. Távol minden földi nyugtalanságtól, úgy érezte, megszűnik a fent és lent, és az érzékiség eme csodavilágában megáll az idő. Mint árba került levelek, kalimpált testük. Mindent, amit érzékelt, mintha kívülről is látná. Ágyékából megindult és végigpatakzott testén valami fájdalommal határos gyönyör; eltűnt minden körűié, egyedül lebegett egy nagy vörös gömbben; emlékezete semmit sem idézett, olyféle nyugalom áradt benne, mint a virágok mozdulatlansága napfelkelte előtt. Aztán érezte, ahogy tagjai összeomlanak bőre alatt, amelyre millió ezüstszín homokszem permettezett, beborítva valami megmagyarázhatatlan boldogság prémjével.

Aranyszemcsék remegtek a hajnal betolakodó sugarain. Az álom hártyavékony gömbje széthullt az első mozdulatra. A „mi történt“ kusza sejtelem-indái ráfonódtak ébredő értelmére, amitől tompa nyomást érzett halántékán. Lassan felült, és akkor megérezte lucskos hálóingének józanító hideg tapadását elcsigázott testén. A fotelban fivére gondosan összefogott nadrágja mellett ott lapult hanyagul odvatetett ruhája. Szédelegve kelt fel. Kinyitotta a balkonajtót. A beáramló májusi levegő felkavarta a szagokkal fűszerezett szobát. Hálóingébe kapaszkodva, visszatartott lélegzettel indult a fürdőszoba felé, mintha alvó testeken lépkedne át.