Irodalmi Szemle, 1990
1990/5 - Dušan Mitana: Karácsonyi út (elbeszélés)
Dušan Mitana megálltam. Rágyújtottam. Izzadt a tenyerem. Az ajtó alól keskeny fénycsík szűrődött elő. Csak a zuhany egyhangú zuhogása hallatszott. Mélyet szívtam a cigiből, és elszántan beléptem. Nem volt bezárva. Úgy gondoltam, röhögés fogad majd, de továbbra is csend volt. Az előszobában sötét volt, de a szobában égett a villany. Kinyitottam az ajtót. Megnyikordult. Ugyanolyan kétágyas szoba volt, mint az enyém. Még a képek az ágyak fölött is ugyanolyanok voltak, mint nálam. Az egyik ágy meg volt bontva, a másik érintetlen. A hamutartóból vékony füstcsík kígyózott a levegőbe. Egy félig szívott cigaretta hevert benne, a hamuágacska a végén sértetlen volt. Az ágyon egy szétnyitott lap hevert, a Život. A rádió hallgatott. Valószínűleg zuhanyozik, gondoltam. Hét óra tíz perc volt. Nem tudtam, kinyissam-e az ajtót és benézzek a zuhany alá, vagy várjam meg, amíg végez. De ki? Mi van, ha egy idegen az, akinek ehhez a hülye vicchez abszolút semmi köze nincsen? Bizonyára meglepődne, ha csak úgy rátörnék zuhanyozás közben. Nem volt kedvem semmiféle karácsonyi botrányhoz. Ezt az örömet nem szerzem meg annak a kövér, unott portásnőnek. Úgy döntöttem, kint várok, míg lezuhanyozik. Csöndben kimentem a szobából, óvatosan csukva be az ajtót. Ekkor megtorpantam. Az előszoba tompa fényében a szobaajtó alól keskeny patakocskában folyó vért pillantottam meg. Gondolkodás nélkül benyitottam. A zuhanyozó barna csempével kirakott padlóján a zubogó vízsugár alatt meztelen férfi ült, szétvert koponyával, hátával a falat támasztva; feje a mellére bukott. A víz a feje búbját csapkodta, mosta belőle a firss vért. Erős és váratlan ütésnek kellett lennie, mert ahogy Stano Malýt ismertem, semmiképpen sem teríthették volna le az első találattal. Dulakodásnak pedig semmi nyoma. Megnéztem az órámat. Tizenkilenc óra tizenhárom perc. Tizenhárom percet késtem. Úgy festett ez, mint egy krimi kezdete. Csakhogy nekem semmi kedvem nem volt eljátszani a nyomozó szerepét, amit valaki előkészített a számomra. Levelek, távirat, Párizs, Boboty Szálló, autóbusz, sofőr, férfi zöld hubertuszban, a portásnő. Stano szétvert koponyával. Nem volt semmi összefüggés köztük, mégis az volt a benyomásom, hogy mindegyik mozzanat egy-egy láncszemet képez. Valamennyi tény együtt volt, de semmilyen megoldás nem kínálkozott. Elzártam a zuhanyt. A hirtelen beállt csönd csak megsokszorozta a véresen konkrét helyzet képtelenségét. Kimentem, és a vastag, bíborvörös szőnyeggel borított néma folyosón át a recepció felé tartottam; saját lépteim neszét sem hallottam. Az unott portásnő karácsonyesti káposztalevest szürcsölt. A széles üvegajtón át beláttam az étterembe. Az ünneplőbe öltözött vendégek a terített karácsonyi asztalnál ültek. Valaki, hangosan, németül imádkozott. Az előcsarnokban a borjúforma kutya horkolt. Az asztalnál a sofőr ült és a matematikatanár Fedor Sitnianskyval beszélgetett, akinek beszélnie kellett, hogy el ne okádja magát. Fedor valószínűleg éppen most érkezett, mivel még le sem vetette zöld hubertuszát. Mindketten barátságosan biccentettek. A portásnő letette a kanalát, és kérdőn rám nézett.- Mégsem lesz itt akkora unalom, mint gondolta - örvendeztettem meg őt. Mák Kornélia fordítása
