Irodalmi Szemle, 1990

1990/5 - Dušan Mitana: Karácsonyi út (elbeszélés)

DUŠAN MIT ANA

KARÁCSONYI ÚT

Az autóbusz hideg volt és teljesen üres. Én voltam az egyetlen utas. A sofőr bosszúsan, szótlanul nyomta kezembe a menetjegyet. Megértettem őt: kellemesebb szentestét is el tudtam volna képzelni.

Az ajtók sziszegve csukódtak. Elindultunk. Délután két óra volt, az emberek az otthon melegében várták a Jézuska érkezését. Velem, hidegtől vacogó utassal is karácsonyi örömök felé döcögött a behavazott tájon át a rozoga autóbusz. Háromórás út állt előttem. Rázott a hideg, de röstelltem megkérni a sofőrt, hogy az én kedvemért kapcsolja be a fűtést; valószínűleg nem is működött. Az ablaküvegeket befutotta a jégvirág, nem láttam ki tőlük. Áldom az eszemet, hogy vettem az állomáson egy fél lityi borókapálinkát. Kihúztam a zsebemből a fiaskót és jól meghúztam. Vártam, hogy a meleg szétfusson a testemben. Megkínáljam a sofőrt is? Á, utálok tolakodni. Különben is, biztosan absztinens, gondoltam, és eldugtam az üveget.

Az állandó rázkódás a rossz ülésen, meg a szűnni nem akaró, monoton motorzaj hamarosan eltompított. Sajnos, álomba mégsem ringatott. így nem maradt más hátra, mint újra (tudjisten hányadszor) végiggondolni a dolgot, ami miatt most ebben a befagyott autóbuszban ülök és egy vadidegen hegyi szállodába utazom ahelyett, hogy kényelmes, jól fűtött lakásomban szopogatnám reggel óta a pezsgőt és örülnék a közeli, bensőségesen ismert szállóban töltendő karácsonyestének.

Minél többet törtem a fejemet az egész ügyön, annál világosabbá vált, hogy palira vettek. Ez szinte biztos. Csak nem tudtam, mit főztek ki ellenem, és kik. Az lesz a műsor, ha a szállót is zárva találom. Megrémültem a gondolattól, hogy az éjszaka kellős közepén, jégtömeggé fagyva, kofferral a kezemben egy üres, sötét, bezárt szálloda előtt találom magam.

Felálltam és végigbotladoztam az autóbuszon, a sofőrig. A motorzúgás erősödött, egy dombon araszoltunk fölfelé. Beleordítottam a fülébe: - Kérem, nyitva lesz az a szálló egyáltalán? - Nem reagált. Szótlanul szájába tett egy cigarettát, és várta, hogy meggyújtsam. Szívta a füstöt, és rám se bagózott. Megismételtem a kérdésemet.

Úgy látszott, most sem hallja; csak az utat figyelte, és élvezte a dohányfüstöt. Három szippantás után azonban hirtelen felém fordult, és rám üvöltött: - Ne or- dibáljon a fülembe, nem vagyok süket! - Pár pillanat múlva halkabban, de kárörvendő vigyorral válaszolt: - Majd meglátja. - Elengedtem az ülése támláját.