Irodalmi Szemle, 1990

1990/5 - N. Tóth Anikó: A szeretet ideje (novella)

A szeretet ideje

lották, amint beszélget a kertben, s mivel embert nem láttak a közelében, máris összesúgtak, hogy Kincs Anna szövetséget kötött a gonosz szellemekkel, s majd rontást hoz az egész falura. Pedig Kincs Anna csak a fákkal beszélgetett; a kert végében álló diófával, melyet János néven szólított, az Ágoston névre hallgató körtefával, és a nagyszoba ablaka előtt álló hársfával, melynek a Mária nevet adta. Gyakran még főzés, takarítás közben is ki-kiszaladt a házból, hogy megcirógassa kedvenc fáit, törzsüket kezével, lombjukat tekintetével, mosolyával; s ha a levelek suttogtak valamit, ha válaszul meglengették ágaikat a szélben, Kincs Anna boldogan folytatta munkáját. A szeretet betöltötte hosszú, eseménytelen napjait. Az évszakok változása és férje rendszertelen látogatásai sem zavarták meg örömét, s mintha megállt volna az idő kertjében: Kincs Anna testét nem fárasztották el az évek, arcát nem fonnyasztották a hónapok.

Mígnem egy szeles délelőttön hazajött Szívós Pál két férfival. Egyiküket Kincs Anna még lánykorából ismerte, asztalos volt. Az asszonyt szűkszavúan köszöntötték, majd Szívós Pál elmondta feleségének érkezésük okát: eladta a kert végében álló diáfát az asztalosnak. Kincs Anna elsápadt, de tudta, hogy nem szállhat szembe Szívós Pál akaratával. Bement hát a hálószobába, fejét a hűvös párnák közé fúrta, hogy ne hallja a fejszecsapásokat és a fűrész sikongá- sát. Napokig zokogott, gyászba öltözött, s amikor Szívós Pál egy héttel később hazatért, döbbenten látta, hogy felesége haja teljesen megőszült. Ám nem kérdezett semmit.

Kincs Anna nehezen törődött bele a diófa elvesztésébe, s még jobban szerette az életben maradt körtefát és hársfát. Házi munkáját összecsapta, hogy minél több időt tölthessen mellettük, mintha közelségével minden veszélytől megóvná őket. S a fák hálásak voltak babusgató gondoskodásáért, főképp tavasszal és ősszel. Lassan már csak Kincs Anna fehér haja emlékeztetett a gyászra.

Aztán egy napon - koranyár volt, de mintha megbolondult volna a természet, októbert játszott - zsugorodni kezdtek a körtefa levelei. Kincs Anna kétségbeesetten járt fel-alá az udvarban. Végig kellett néznie a körtefa lassú haldoklását. Ennyi fájdalmat azonban nem tudott feldolgozni a lelke. Az utolsó száraz levél lehulltával ágynak esett, s néhány nap múlva belehalt bánatába.

Szívós Pál rezzenéstelen arccal virrasztott mellette, míg le nem zárták a koporsót. A temetés után végérvényesen visszaköltözött a házba, s attól kezdve keveset járt el hazulról.

Egy napon a nagyszobában üldögélt a nyitott ablak melletti asztalnál. Hársfavirágzás ideje volt. Az illat körüllengte Szívós Pál arcát, s ettől megelevenedtek emlékei: látta feleségét fehér menyegzői ruhájában fekete hajával, s látta őt az udvaron hajlongani, látta a három boldogtalan csecsemőt, és életében először fájdalmat érzett. Fájdalmat, nem dühöt, nem bosszúvágyat. Fájdalmat, mert magára maradt, fájdálmat, mert rádöbbent, hogy szeretet nélkül élte le életét.

S az emlékei közé egyszeriben benyúltak az ablak előtt álló hársfa ágai, nyaka köré fonódtak, mint a hitves vagy egy kedves leánygyermek karjai. Az illat elringatta, majd újra érezte a karok-ágak biztonságot nyújtó ölelését, az ölelést, mely egyre szorosabbá vált, annyira, hogy már levegőt sem kapott, de nem tiltakozott, hiszen nem is fájt olyan nagyon, s az illat úgyis ájulatba hódította, áju- latba, s onnan már nem volt nehéz...