Irodalmi Szemle, 1990
1990/4 - Rácz Olivér: Velünk voltál - veled maradunk (Búcsú Löffler Béla szobrászművésztől)
Velünk voltál - veled maradunk Búcsú Löffler Béla szobrászművésztől Percekig bénán, értetlenül bámultam a lesújtó újsághírt, hogy eltávoztál közülünk. Pedig ismertem éveid számát, de ennek nem volt számomra jelentősége. Derűs vitalitásod, életerőd, töretlen munkakedved, bölcs humorod, fiatalos életszemléleted és ugyanilyen fiatalos művészi látásmódod azt a szilárd hitet oltotta szívünkbe, hogy Te független vagy a múló évektől és az élmúlás kérlelhetetlen törvényeitől. Közös harcok szépsége és közös élmények áradata vont bűvös kört emberi és művészi jelenvalóságod köré. És egy nagyon kedves, személyes emlék. 1942 novemberét írtuk. Dicstelen katonai pályafutásom során akkortájt „helyeztek át“ harmadízben új katonai alakulathoz: méla undorral átvágtak a munkaszolgálatos zászlóalj pótkeretéhez, zászlóalj írnoknak. Katonai gondjaim ezzel alapjában véve megszűntek: reggeltől estig körmökéin a zászlóaljparancsokat. A veszélyt csak az esték jelentették; szállásunk a tetves-poloskás sátortáborban volt. Szerencsére - tekintve, hogy egy-egy barakkban ötvencn-hatvanan zsúfolódtunk - nagyon laza létszámellenőrzéssel. Éppen ezért a zászlóalj irodától a sátortáborba vezető út egyik sötét sarkán minden este leszakadtam a többiektől, és az akkor még jótékonyan sűrű, sötét kassai ligeten át hazaosontam. Hajnalban ugyancsak a liget védelme alatt lopakodtam vissza. Izgalmas csak az az ötpercnyi útszakasz volt, ahol el kellett hagynom a liget fáinak védelmét, hogy a villamos egyik külteleki megállója mellett átvágjak a laktanya felé. De eleinte ezt is sikerült megúsznom, egészen addig a napig, amelyiken legnagyobb megdöbbenésemre egy magányosan várakozó katonatiszt alakját pillantottam meg a megálló előtt. Visszafordulni, elkanyarodni már késő lett volna: vadul dobogó szívvel kihúztam magam, s a tiszt elé érve feszesen tisztelegtem. Már elhaladtam előtte, amikor a hangja megállított:- Hát te hova a fenébe menetelsz hajnalok hajnalán? És mit jelentsen az, hogy egy jó szavad sincsen öreg barátodhoz? Megtorpantam. Csak akkor mertem az arcába pillantani.- Béla! Löffler Béla! Béluskám... Miután megöleltük egymást, újra megkérdezte:- Mi a fene van veled? Mitől gyulladtál be annyira? Elmagyaráztam. Elmosolyodott. Felejthetetlen mosolya volt: a mosolyából kiérzett egész emberi jelleme, embersége, okos, józan, csalha-
