Irodalmi Szemle, 1990
1990/4 - Lanstyák István: Töprengések a szlovákiai magyarok kétnyelvűségéről
Lanstyák István ez az ilyen beszélők pszicholingvisztikai szempontú vizsgálatára), csupán azt, hogy a mi esetünkben jelenleg így látszik célszerűnek felfogni kutatásunk tárgyát. Elméletileg a kétnyelvűség határai mét tovább tágíthatok, egészen addig a beszélőig, aki egyetlenegy olyan kölcsönszót használ, amely nem része anyanyelve rendszerének (Lehiste 1988, 1). Funkcionális szempontból természetesen az ilyen beszélő nem tekinthető kétnyelvűnek. Ami a közösségi kétnyelvűséget illeti, azt a föntiek alapján a következőképpen határozhatjuk meg: egy beszédközösség akkor kétnyelvű, ha tagjai mindennapi beszédtevékenységük során két nyelvet használnak, s ezek között bizonyos „munkamegosztás” áll fönn. A két nyelv használata a közösség számára - amint Herman J. megjegyzi - kényszerűség, enélkül ugyanis a csoportok megmaradnának „az ideális és természetes társadalmi kommunikációs állapotban'*, az egynyelvűségben (1987, 449-50). A KÉTNYELVŰSÉG TÍPUSAI A kétnyelvűség fönti meghatározása olyan tág, hogy természetszerűen sok, egymástól ki- sebb-nagyobb mértékben eltérő típust foglal magába. E típusok földerítése és leírása rendkívül fontos feladata lenne a csehszlovákiai magyar kétnyelvűségi kutatásoknak. Egy egyén vagy közösség sosem „általában“ kétnyelvű, hanem a kétnyelvűségnek valamely konkrét típusához tartozik. Ezért a kétnyelvűség mint olyan sem vizsgálható általában, hanem csak konkrét egyének vagy beszédközösségek esetében. Csak a típusok föltárása és leírása után foghatunk hozzá az általánosításhoz; annak megállapításához, mik a magyarszlovák kétnyelvűség általánosnak mondható jellemzői. A tipologizálást - mintegy előmunkálatként - meg kell előznie egy olyan kutatásnak, amely a kétnyelvűség szempontjából releváns beszédhelyzetek, ill. beszédesemények föltárására irányulna (a beszédesemények fogalmára 1. Hymes 1975, 108). Számunkra természetesen azok a beszédhelyzetek, ill. beszédesemények a lényegesek, amelyek a kódváltás szempontjából elhatároló értékűek. Minden beszédhelyzetről meg kell állapítani, hogy benne melyik nyelv használata kötelező vagy lehetséges minden konkrét közösségben, azaz melyek azok a beszédesemények, amelyek csak az egyik vagy csak a másik nyelven hangozhatnak el. ill. melyek azok, amelyek mindkettőn. Az egyes nyelvek használatának szabályai sok közösségben hasonlóak vagy azonosnak bizonyulnak majd; az ilyen közösségekben érvényes nyelvhasználati szabályok alapján alakíthatjuk ki a kétnyelvűség elméleti típusait, vagy - ha úgy tetszik - a releváns kétnyelvű helyzetek modelljét. É típusok ismeretében megvizsgálhatjuk, mi jellemzi az adott típushoz tartozó beszélőket, ill. a települést, ahol élnek, mi választja el őket a kétnyelvűség más típusához tartozó beszédközösségektől. így tárhatjuk föl azokat a társadalmi, gazdasági műveltségi, földrajzi és egyéb tényezőket, amelyek az egyes kétnyelvűségi típusok létrejöttét és fönnmaradását meghatározzák. - Már most valószínűnek tűnik, hogy a közösségi kétnyelvűség típusait meghatározó tényezők között az adott településnek olyan jellemzői lesznek, mint pl. a lakosság abszolút lélekszáma és nemzetiségi eloszlása, a tágabb földrajzi környezet etnikai jellege, a település közigazgatási szerepe (iskolájától, helyi nemzeti bizottságától, egyéb intézményeitől megfosztott faluról van-e szó vagy „kiemelt“ községről, regionális központról, netán járási székhelyről stb.), gazdasági viszonyok (pl. van-e a faluban ipar, ha igen, honnan, milyen etnikai környezetből járnak dolgozni az illető létesítménybe; ha nincs, a lakosok a nyelvhatáron innen vagy túl találnak-e megélhetést stb.), művelődési viszonyok (van-e a községben iskola; ha van, magyar vagy szlovák tannyelvű-e vagy vegyes; van-e Csemadok-alapszervezet a faluban, s ha igen, hogyan működik stb.), a nyelvhatárnak, esetleg az államhatárnak a közelsége stb. Az egyes beszédközösségeknek ilyen és ehhez hasonló tényezők által meghatározott helyzete eltérő mértékben - és más-más módon - szorítja rá a beszélőket a második nyelv használatára, s így motiválja elsajátítását is.
