Irodalmi Szemle, 1990
1990/4 - Gál Sándor: Vanek őrnagy (elbeszélés)
Gál Sándor- A négyes lőszektroba - feleltem a parancs szerint.- A négyes lőszektor az ellenkező irányban fekszik - tette elém a kezében lévő katonai térképet. Állítását képtelenségnek tartottam, s ezért alaposabban megnéztem az elibém terített mappát. Akaratom, s a helyzet komolysága ellenére hangosan felröhögtem. Vanek őrnagy persze rám üvöltött.- Csuracsenkó! Ez neked nevetséges? Kérdésére nem válaszoltam, csak a kiterített térképet fordítottam meg, összehangolván a megfelelő égtájakat. így az út s az irányunk is a kijelölt szektor felé mutatott. Vanek őrnagy a térképre, majd rám vetette tekintetét, s a változás láttán zavarfélét vettem észre a szemében.- Az isten verje meg - csapta össze a térkép szárnyait. - Az isten verje meg!... Visszahuppant a GAZ ülésébe, s intett.- Előre, nyomás! Visszamásztam a páncélkocsi parancsnoki tornyába, s lekiáltottam a tankvezetőnek, hogy csapjon a lovak közé. Még látni véltem, ahogy az őrnagy az imént összecsukott térképet kiteríti maga elé, de aztán a tank előreszökött, s megindultunk az ismerős úton a kijelölt lőszektor irányába. Félóra múlva pedig már csőre töltött ágyúval vártuk a további parancsokat. Nem sokkal később az ezred további egységei is elfoglalták kijelölt és jól kiépített lőállásaikat, s miként mindig az ilyen hajnali dühöngés és kapkodás után, leszállt a csend, amely itt, a ködöt pipáló hegyek között valószínűtlennek és egyben varázslatosnak tűnt. Alig félnapos ácsingózás után - mint annyiszor - a riadót lefújták, s mi vonulhattunk vissza. Csak most a sorrend volt fordított. A törzs ment elöl, s mi, korai járőrnek kiszalasztott bolondok legutoljára maradtunk. Persze, nem is igen bántuk, mert ilyenkor a legelső falu kocsmája előtt valami üzemzavar miatt mindig meg kellett állni. Rendszerint a sebességváltó berendezés mondta fel a szolgálatot: aztán se előre, se hátra, hanem egy kicsit oldalazva az egész legénység bevette magát a kocsmába, s gyorsan kértünk egy méter sört. Magyarázatul annyit, hogy kilenc nagykorsó meg egy kicsi egymás mellé állítva pontosan egy méter hosszú; ettől származik a mondás, hogy „kérek egy méter sört“, ami ugyan abszurd, ám mégis igaz és hiteles. Nyáridőben a sebességváltó megjavítása esetleg napokig is eltartott, attól függően, hogy hol állt a tank, voltak-e a környéken adakozó kedvű lányok, s hogy zsoldfizetés előtt, avagy után volt-é a legénység. Ha a helyzet kedvezően alakult, maradtunk, ha nem, gyorsan megjavítottuk azt a vacak sebességváltót, s kényelmesen hazakocogtunk a laktanyába. Télidőben persze legfeljebb egy fél napot időztünk, vagy ameddig a pénzünkből futotta, mert ilyenkor a tankban aludni egyáltalán nem volt kellemes. Ellenben nyáron remekül lehetett szunyáim a kiterített ponyván. Mindezt csak úgy mellékesen mondom el, az egésznek nincs sok köze Vanek őrnagyhoz, csak hát akkor így zajlott az élet, amelynek valamilyen módon Vanek őrnagy is részese és része volt. Sokszor meghatározója és egyben főszereplője is. A haza felé tartó úton - micsoda butaság a „hazafelé“ fogalom a mi esetünkben! lévén késő nyárutó vagy inkább őszelő, nem sokat időztünk a kocsmában , mert ilyenkor mégiscsak elviselhetőbb odabent az élet, mint kint a szabadban.
