Irodalmi Szemle, 1990

1990/4 - Petőcz Kálmán: Vezércsel vagy forradalom?

Petőcz Kálmán

gos részletekben és a mások filozófiájával szembeni kételkedés. Az „igazi“ kételkedés az alaptételek állandó megkérdőjelezhetőségében rejlik; az „igazi“ nyitott rendszer olyan, amely képes magába foglalni önmaga esetleges negációjá- nak a lehetőségét is.

Talán föltűnt, hogy eddig következetesen marxizmus-leninizmusról beszéltem, ez alatt azt az eszmerendszert értem, amely a „létező szocializmus“ gyakorlatával egyidős, és egyik fő funkciója éppen e gyakorlat apologetikája. Értelemszerűen tehát nem azonosítom a marxizmussal, Marx filozófiájával - bár belőle indul ki és rá hivatkozik - már csak azért sem, mert Marxnak Európában másfajta követői is voltak.

Marx saját filozófiáját elsősorban korai műveiben fejtette ki. Legfőbb elméleti forrásai Hegel és Feuerbach, illetve a francia szocialisták tanai. Marx érdeme az, hogy Hegel zárt, idealista rendszeréből „kihámozta“ progresszív módszerét, illetve rámutatott arra, hogy Feuerbach és a szocialisták absztrakt humanizmusát fel kell váltani reális, tehát megvalósítható humanizmussal. A marxizmus- leninizmusban azonban az ábra ismét fejre állt: a dilektika újra a zárt rendszer apologetikájává változott, a humanizmus pedig megrekedt az absztrakt sémáknál, mivel a konkrét, élő emberek boldogsága helyébe egy jövőbeli földi mennyország délibábját helyezte, sőt úgy tett, mintha ez már meg is valósult volna.

Mindemellett azonban az alapvető gnoszeológiai ok mégiscsak Marx filozófiájában keresendő, mégpedig abban a feltételezésben, hogy a „belső ellentmondás“ a világ mozgatóereje és feltartóztathatatlanul hajtja az objektív törvény- szerűség medrében. Kiküszöbölendő az idealizmust, az abszolút eszmét, mely a világot vezérli, sajátos módon Marx visszahelyezte azt az anyagba a belső ellentmondás képében. A világmindenségre mint egészre érvényes tételt a részeire alkalmazta. A részek mozgása, fejlődése viszont csak kölcsönös külső egymásra hatásukból eredhet. Hogy hova vezet a „belső ellentmondásba“ vetett hit, azt a demokratikus centralizmus és a szocialista pluralizmus példája dokumentálja.

Végül a szocializmus és a szocialista forradalom kérdéséről szólnék. Nálunk évtizedekig azt tanították, hogy a „szocialista forradalom“ a polgári társadalom „belső ellentmondásának“, tehát a burzsoázia és a proletariátus harcának objektíve szükségszerű következménye. A proletárdiktatúra pedig az elnyomott többség, a nép felülkerekedése a kizsákmányoló kisebbségeken, tehát valójában néphatalom, demokrácia. (A demokrácia etimológiai jelentése - néphatalom). Végeredményben ez az okfejtés azt sugallja, hogy a szocializmus „bevezetésével“ automatikusan létrejön a demokrácia - ez viszont a demokrácia fogalmának és tartalmának teljes ellaposítása és félreértelmezése. Hogy ez a fajta „néphatalom“ nem szüntette meg a kizsákmányolást és a nép nevében való kormányzást, azt a „létező szocializmus“ történelme igazolja.

Tegyük fel, hogy az a társadalom, amely reális humanizmusra és szociális igazságosságra épül, szocializmusnak nevezendő. Az így értelmezett szocializmus azonban nem létezhet a demokrácia előfeltétele nélkül, a „szocialista forradalom“ nem előzheti meg és nem válthatja fel a demokratikus forradalmat.

De hát mi is valójában a demokrácia? A demokrácia a társadalmi, polgári szubjektumok (egyének, csoportok) egyenjogúsága és önrendelkezése, amely