Irodalmi Szemle, 1990
1990/4 - Václav Havel: Egy szó a szóról
Václav Havel tettünk, és amelynek - meggyőződésem szerint - egyetemes érvénye van: arról a tapasztalatról, hogy mindig érdemes gyanúval élni a szavak iránt, ügyelni rájuk, és hogy e téren a legnagyobb óvatosságot sem szabad túlzásnak tekinteni. A szavak iránti gyanúval föltétlenül kevesebbet lehet elrontani, mint a beléjük helyezett mértéktelen bizalommal. Egyébként nem pontosan az-e az entellektüel legigazibb küldetése, hogy gyanakodjék a szavakra, és fölfedje azokat a borzalmakat, amelyek bennük észrevétlenül szunnyadhatnak? Emlékszem, hogy az előttem szóló kedves André Glucksmann egyszer Prágában arról beszélt, hogy az entellektüelnek olyannak kell lennie, mint Kasszandrának, mert feladata az, hogy jól hallja a hatalmasok szavait, ügyeljen rájuk, óvjon tőlük és megjósolja, mi rosszat jelenthetnek vagy hozhatnak. Figyeljünk meg egy dolgot: önöknek és nekünk, németeknek és cseheknek évszázadokon át különféle nehézségeink voltak együttélésünkkel Közép-Euró- pában. Önök helyett nem beszélhetek, de ami bennünket illet, felelősségem tudatában kijelenthetem, hogy az ősi és századokon át táplált gyűlölség, előítéletek és szenvedélyek belőlünk, csehekből, az utóbbi évtizedek folyamán kipárologtak. És egyáltalán nem véletlen, hogy ez a totalitárius rezsim uralma alatt ment végbe. Éz a rezsim ugyanis olyan mély bizalmatlanságot tenyésztett ki bennünk minden általánosítás, minden ideológiai szóvirág, frázis, jelszó, gondolati sztereotípia és érzemi világunk ilyen vagy olyan, magas vagy alacsony rétegeire hatni akaró, behízelgő felhívások iránt, hogy már nagy többségünkben immunisak vagyunk bármiféle hipnotizáló csalétekkel szemben, még ha az oly szuggesz- tív mezben jelenik is meg, mint amilyet a nemzeti vagy nacionalista jelszavak kölcsönöznek neki. Az üres szavak ezreinek fojtogató leple, amely alatt oly régóta kell élnünk, olyan erős bizalmatlanságot fejlesztett ki bennünk az ámító szavak világa iránt, hogy ma a múlthoz képest sokkal inkább látjuk a világot olyannak, mint amilyen valójában: mint sok ezer, sok millió megismételhetetlen és helyettesíthetetlen emberi lény bonyolult közösségét, olyan egyedek közösségét, akiknek száz meg száz gyönyörű tulajdonsága mellett száz meg száz hibája és rossz hajlama van, de akiket sohasem lehet üres frázisok és devalvált szavak vasalójával egyetlen homogén masszává vasalni - mint például osztállyá, nemzetté, politikai erővé és mint ilyet en bloc dicsérni vagy elítélni, szeretni vagy gyűlölni, gyalázni vagy dicsőíteni. Ez csak kis példa arra, hogy miért kívánatos a szavak iránti bizalmatlanság. A példát felhasználásának alkalmára való tekintettel választottam, arra az alkalomra, amikor egy cseh embert az a megtiszteltetés éri, hogy nagy többségében német közönséghez beszélhet. Mindennek kezdetén a szó áll. A szó az a csoda, amelynek ember-voltunkat köszönhetjük. De egyben csapda, próba, fondorlat és vizsgatétel is. Talán nagyobb, mint amilyennek önök látják, akik a szó nagy szabadságának feltételei között élnek, tehát olyan helyzetben, amelyben a szavak látszólag nem olyan fontosak. Pedig fontosak. Mindenütt fontosak.