Irodalmi Szemle, 1990

1990/4 - Fekete J. József: Hadiállapotban (Lantos László versei elé)

Fekete J. József

helyezése sokszor olyan nyelvi formációkat hoz létre, hogy az olvasó bizonyára felteszi a kérdést: magyar anyanyelvű ember írta ezeket a verseket?

Mert ahogy a Világ romlik, úgy romlik a Nyelv is. A Közvetítő megkísérel ezen javítani, de személytelenségénél fogva csupán arra képes, hogy szótárakat lapozgatva válogasson a kifejezések között. Tevékenysége (a versek többségében) rekurzív, folytonosan visszatérő olvasást igénylő szöveget hoz létre, vagy pedig egy elidegenülő nyelvet prezentál, aminek legjobb példája a (laptop engem bemutat) című alkotása.

Korántsem annyira személytelen azonban L. L. lírája - hiszen ez esetben nem is lehetne líra -, mint ahogy az az elmondottakból esetleg következtethető lenne. Már bevezető verse, a (po-etika) is ellentmond ennek a feltételezésnek, különös költői alapállást fogalmaz meg: szenvtelenebbül és szemtelenebbiil a megszokottnál, jó adag öniróniával, de legalább ugyanannyi rátartisággul. Ilyen és hasonló veséző-kiveséző gondolatokat találunk benne:

„Nem akarok költőcske lenni, ezért írásaimat rejtegetem.

... megvetem a gonosz szavakat és kaméleon szövegeket.

Nem hiszek ezeknek a cinkos fegyverhordozóknak; a fantazmagóriák, gőgös gondolatok jellemtelen szolgáinak.

... Témáim - unalmas, silány, szégyellenivaló esetek.

Bizony, nem a vásár- és ünnepnapok idején születtek. A zélet nagy.

Románca nem hat meg, így csak a bogarakról tudok írni, a fejemben.

... méltán tarthatnék igényt közmbegbecsülésre és jutalmakra.

Nagyon szerény vagyok...“

L. L. verseinek zömében poétikai, pontosabban arspoétikai kérdésekkel foglalkozik, mint például a (fakírok) és a (ha-ha) címűekben. Elveti az ún. költészeti témákat, saját poétikáját nem határozza meg közelebbről - az mégis kiviláglik, hogy a többször proklamált, „túlzottan érzéketlen“ fakír-költészet mégsem az ő világa. Önmaga is megállapítja:

„... ilyen racionális lelkesedéssel nem lehet remekműveket alkotni.“

(a dolgosoknak)

A racionális ember kénytelen szembesülni a valósággal, rádöbbenni, hogy - minden igyekezete ellenére - mégis érzelmekkel megvert teremtmény, és ilyenkor belopakodik a versekbe a régi szerelem: (régi szerelmekről), (a szerelem kíntornái); felsikolt a lélekben az elidegenedés: (halálról), (déjá vu); ilyenkor lesz a Közvetítőből - Lírai Költő. Erre kényszerítik és kötelezik (ezerszer megtagadott) érzelmei. A lírikus alkat azonban nem kötelezően lírai versekben szólal meg - L. L. esetében különösen nem így van. ha a lírai megnevezés mögött valami hagyományosat, tradíció-feltételezettséget sejtünk.

„Hajdani maskarák tánca a gödör körül; és szabadosságba és különcségbe tévedt szerző gúnykacaja.

...az aberrációk világában ne várjátok, hogy a művészet

szűz, bájos és hamvas legyen.“ (a széplelkeknek)