Irodalmi Szemle, 1990

1990/4 - Kőszegi F. László: Vivát epilepszia luncheon meat! (elbeszélés)

Vivát epilepszia luncheon meat gítségül. Beül, sápadt vagy éppen nem, de egy rossz szava nincs az egészségügy­re. No, ezen sürgősen segíteni kell. Istenemre, megteszek érte mindent, amire éppen képes vagyok. És persze a keretek közt. Néha még a szívembe is zárom... Közhely. Bejön az új beteg. Bizalmatlanul nézegetjük egymást. Méregetjük, latolgat­juk, szagolgatjuk egymást. Az új beteg már nem bízik az orvosban, látom. Meg­járhatott egy-két intézetet. Rendelőt, szakrendelőt. Kórházat. Van már egy-két lelete. Ellentmondásosak, mint ebben a kupiban minden. A betegség maga. Mint maga az élet. Mint a rohadt orvostudomány. Kitekint a bőre alól, tekinte­tével a berendezést tapogatja. A sublót szimpatikus neki. Valószínűleg a dedós Oidipuszija recidál. A kaszninak valóban kedves, csupaháj-csupaszív habituspo- fájasegge van. Táskás szemei, mint aki az emberiség javára virrasztotta át az éj­szakáit. A beteg végignéz rajtam is. No, rajtam aztán semmi jót. Valami az epe­hólyag és a galandféreg közt. Ennyire vittem. Sovány vagyok, sárga, mit is mon­dok, fekete az éjszakázástól. Meg a piaserkentőnyugtatóktól. Mintha Drakula csinált volna valamelyik Borgia-szűzzel. Nem lenne baj, ha a lúdtalpán más féreg is rágna. Maximum náthája van. Eb­ből Pes nocturna postethylica literica lesz. De elég nagy a feje. Megkérdezzük, errare probatum est... Receptet szeretne. A gyógyszer szűkén van. Kinek nem? Oda az idő, amikor a takartos-hasfájásra hétfélét adtunk a nagyfejűeknek. A külföldiből... De ennek lőttek, már aszpirinre is alig telik. Nem is járnak már olyan sűrűn. Igaz, külön intézményeket kaptak. Rossz idők. Mogorva leszek. Mogorva leszek. Méregetjük, ki a fenét ismerhet az a másik, ha kenyérketörésre kerül a sor. Hétszentség, hogy feljelent. Helyében én is ezt tenném. Aki nem je- lentget, azt feljelentik. Hívom a szakit, kérem az információt. Dehogy az információt kérem, azt kér­dem, van-e az a szar. Nincs. De ezen nem segít a placebó, vattacukor. Ez cím­két akar látni. Valamit adok, várni kell, ez megint mellékhatás. A mi izénk. Mire én más izét adok. hogy megszűnjön. Elkenhetjük egy-két negyedévig a bajt. Körülmcllék- hatásozhatjuk. Fiatal még, talán kibírja. Menjen a francba, szakorvoshoz. Át­passzoltuk. Az almárium se lát, se hall. Kimehet, bejöhetnek. Kimehet... Vagy kijön, bemehetek? Nofene! Most rajtam a sor? Itt nem is lehetek orvos? Vivát epilepszia luncheon meat! Csak beteg vagyok! Drága pszichodilidokikám, azt hittem, ez az én rendelőm! De sok a betege! Mi az? A szokásos? Az igazat mondd, dokikám, ne csak sajnálgasd! Nagy a baj? Netán morbus antipoliklinikusz chronica? Vagy még nagyobb? Úgy születtem volna? Vagy csak a sima alkoholos paranoia? Csak azt ne mondd, hogy mindettől eltekintve nem látsz semmit. Mert azt senki sem. 1989

Next

/
Thumbnails
Contents