Irodalmi Szemle, 1990

1990/3 - FIGYELŐ - Zeman László: A lírafordítás kérdésköréhez irodalmunkban

A dolgozatban tárgyaltakat fordításelméleti szempontból összegezve állapítjuk meg újból, hogy a költőinek mindkét változata — a szürrealizmus szövegformálása és a tárgyszerű leíró vers — a fordíthatóság függvényében együvé kerül, illetve a viszonylag teljes fordíthatóság által jellemzett szövegtípusba tartozhat, amelynél éppúgy, mint a prózai-epikai vagy a szaknyelvi szöveg esetében a nyelv „mindkét oldalról való pontos ismerete önmagában elegendő biztosítékot nyújt a fordítónak” (Santarcangeli, i. h. 432; a „nyelvbe” beleértjük az alkalmazás szövegbeli függőségének ismeretét is [Z. L.]). A fordítás jellegét és lehetőségeit erre vonatkozólag úgy szokták meghatározni, hogy azok fordított arányban állnak a fordításegység nagyságrendjével, azaz a szaknyelvi-köznyelvi-epikai már a szó szintjén lefordítható. G. Wotjak egyenest csak azt tekinti fordításnak, ami a mondatnál kisebb egységekben körülhatárolható; s általában a fordításegységek és megfeleltetések tipológiája sem haladja meg a szó és a vele egyenértékű lexikai egységek léptékét (Wotjak 1969, Vinay—Darbelnet 1968, 36 és másutt). A megnevezésnek és a valóság tagolásának, valamint egymáshoz illeszthetőségüknek kapcsolata ebbe belejátszik, az egyik nyelv szavának a jelentését a másik nyelvben esetleg csak szókapcsolattal vagy körülírással tudjuk visszaadni. Ideális egybeesések a szótárszerűen maradéktalanul iktatható korrespondenciák. Olyan esetekre hivatkozhatunk, mint szorosan csak a magyarra fordítható „stužková slávnosť” (> „stužková”) megnevezésre (szalagavató ünnepség > szalagavató), amely például Július Lenko egyik verskötetének és versének címe (Stužková slávnost. Slovenský spisovatel, Bratislava 1977). A jelzős szerkezet jelzője a két nyelv tipológiája szerint alakul, a szlovákban főnévből melléknévi képzővel derivált szóalaknak a magyarban (jelöletlen) szóösszetétel felel meg. Ebben az -ó igenév- képzős utótag melléknévi értékű, de önállósulva, akárcsak szlovák megfelelője, könnyen főnevesül, a köznyelvben — mind a szlovákban, mind a magyarban — épp a rövidebb és tömör alak járatos (természetesen itt nem csupán „nyelvi” egybeesésről van szó, hanem olyan kulturális egyezésről, amely az adott szónál más nyelvekkel-kultúrákkal nem létesíthető...).

Mindezzel nem állítjuk azonban, hogy az ilyen „interlineáris” megfeleltethe- tőség a tipikus, hisz olykor a legegyszerűbb szavakat sem lehet két nyelvben egybehozni, s a fordítás a korrespondenciát a szöveg szintjén kénytelen megoldani (ami a szónak mint támpontnak a szerepét nem közömbösíti, vö. Marcsuk 1985, 69; Wotjak és mások a jelentést csak a szónak tudják be, míg a mondatnak- szövegnek értelme és tartalma van [Wotjak 1983, 578)); a szónak és a mondat- szerkezetnek viszonyát a kortárs nyelvészeti kutatásokkal egybehangzóan mint egymásba váltót és egymás által kiteljesülőt fogjuk fel, s az ún. kontextuális szé- mákat, a szónak bizonyos szövegben érvényes megkülönböztető jegyeit átmetsző- désükből eredőnek tekinthetjük. A szavak jelentéstani összetevői és főképpen a konnotatív jelentések a nyelvekben csak ritkán fedik egymást úgy, ahogy azt a fenti példával szemléltettük (s a közvetlenség ez esetben sem olyan fokú, hogy ne alkalmazhatnánk rávonatkozólag Vinay—Darbelnet modulációjának a kategóriáját, vö. i. m. 50—1, 88 és kk.), és a tükörszerű másolás a fordítást torzíthatja. Horatius „Nec verbo verbum currabis reddere fidus interpres” tétele (ha nem szó szerint — „szóról szóra” — fordítasz, híven fordítasz) nyilván az effajta gyakorlat csapdáira hívja fel figyelmünket, mivel végülis szavak által kell eszközölnünk az értelmes kifejezést, de a fordításban mindenkor úgy, hogy a szó a mondatban „találó szó” (das richtige Wort, le mot juste, the right word) legyen. A. Neubert szerint a fordítástudomány legfőképpen azt igyekszik megválaszolni, hogyan válhat a forrásnyelvi szó a célnyelvi szöveg „szövegszavává” (1987, 24). Olyanná, amelyet a célnyelvi szóegyüttes igazol a szabatos megnevezés és a nyelv- használathoz igazodás feloldhatatlanságában. Ugyanezt 'Vinay és Darbelnet úgy fejtik ki, hogy a szó fordítása a kontextustól függ, s a fordíthatóság „behatárolt