Irodalmi Szemle, 1990

1990/3 - Duba Gyula: Az író az igazsággal álmodik (elbeszélés)

nének, gondoljunk arra, hogy mindez a nagy nyugati gazdaságokban már megvalósult! Aztán keleten is, Japánban!

Mégis nagyon kételkedő hangulatban távozott az előadásról, mondhatnánk úgy is, hogy nem hitt a korszerű irányítási rendszerek és a számítógépes vezérlés hazai meghonosításában. Ö tudta, miért kételkedett. Némileg az igazság közelébe jutott, mégsem találkoztak. A csődületelmélethez hasonló helyzetet keresve és a fellélegzés szándékával a borozókba indult az igazság keresésére. Mindennemű találkák alkalmas helyszínel A borozó — vagy söröző — is az őszinteség és az igazság színhelyé, az emberi benső kitárulkozásának alkalma, mint a csődület. A pozsonyi borozókban az emberi lélek megnyilvánulási formája és őszinteségének mélysége felfokozott, a Kis-Kárpátok lankáin termett borok áldásos bűvöletében a test esendővé válik s a lélek pőre, mint az eredendő bűn állapotában. In vino veritas! A Paraszthoz címzett borozóban elégedetten megállapí totta, hogy a törzsvendég borisszák a helyükön vannak, és felhevült arccal vágják egymás szemébe átélt igazságaikat. Figyelte őket és megérezte, hogy nem az az igazság, amit mondanak, ezek részigazságok, a lényeg az állapotukban van, következetességük az ivásban, és hűségük a helyhez, a törzsasztalhoz, a cimborákhoz, ragaszkodásuk az életmódhoz, melyet maguk választottak, és amelyről már nem tudnak lemondani. Ám ez általános igazság, neki viszont — az írónak — egyedi igazság kellene, markáns és kizárólagos. Nem látott ismerőst, megivott egy pohár bort, és továbbment. A Hordóban néhány szót váltott a nyugdíjas szerkesztővel, a nyugtalan, hányódó lélek bíborvörös arccal szorongatta poharát — arcszínét a ribizlibortól kölcsönözte! —, merev tekintettel tusakodott belső rémeivel, és röviden így szólt: „Semminek nincs értelme, minden hazugság!” A bor kellemes közérzetet keltett az íróban, de nem vitatkozott, ő is szűkszavúan válaszolt: „Nofene! Talán mégsem.” Amaz azonban felhördült, és arcszíne elsötétedett: „A reakciót legyőztük, de a revizionisták- kal nem bírunk! Sok lúd disznót győz, hát nem érted?” „Össze kell hívni a Szekciót”, mondta az író rosszmájú vigyorral, „mást nem tehetünk!”.

Magára hagyta a bíborszín önmarcangolót, átadta magát a szabadság és a kötetlenség állapotának, melyet sem az utcai járókelők, sem más nem zavarhatott meg, mert a felszabadultság érzése az író bensőjében élt, és érinthetetlen volt a külvilág számára. Máskor is voltak ilyen lelkiállapotai, de a mostani rendkívülien érzékenynek és teljesnek bizonyult. Friss és új, mondhatni szűz tekintettel nézte az utcaképet, a házak homlokzatát és az épülettömbök egymást metsző vonalait, a kapuk ívét és az ablakok cirádáit, jó érzése növekedett. Ügy érezte, derűs, gazdag valóság veszi körül. Egy kopott ház tűzfalán, málló vakolat és vedlett téglák mezején régi cégfelirat hivalkodik: ČISTIAREŇ — PUTZEREI, Eduard Čermak, BAR- VIAREŇ — FARBEREI, eddig sosem látta, nem tudatosította, felfedezés, a felirat magasan van, elérhetetlen és hozzáférhetetlen (ezért maradt érintetlen!}., átvészelt fél évszázadot, hogy valószínűtlen látomásként megtestesítse az elmúlt időt. A másik házon érdekes szoborcsoport, évtizedek óta eljár előtte, s nem vette észre. Elébe villantak újabb részletek, a szépség és báj rejtőző jelzései, a történelmi lé néma, mégis kifejező tanúi, a végtelen idő pillanatainak ereklyéi, s ezek lelkesedéssel és csodálattal