Irodalmi Szemle, 1990

1990/1 - Csáky Pál: A nagybácsi érkezése (elbeszélés)

forgolódott; az évnek? ezen az egy napján, Ádám-Éva délutánján láttam csak, hogy a konyhai munkákban segédkezett anyának. Igaz, ekkor sem a klasszikus asztalterítési munkálatokat végezte, hanem ő mászott fel a padlásra dióért, ő ment le a pincébe almáért, borért, a kamrába mézért, bekészítve minden fontosat az ünnepi asztalra, mert a vacsora egyes fogásainak fontos szerepe volt — szimbolikus is — az est folyamán. Egyszóval apának megvolt ilyenkor a hagyományos funkciója, amelynek zokszó nélkül eleget is tett, sőt, néha egész határozottan azt éreztem, élvezi is az egészet. Egész nap alig ettünk valamit, estére viszont anya olyan tornyokat halmozott fel — mint mondtam, koreográfiája, mi több, rítusa volt az ilyen esti étkezésnek, minden éteknek meglévén a maga ideje, fontossága, sőt, szimbolikája. Anya az ilyesmiben sem ismert pardont és akaratát az egész család respektálta; este, pontosan ötkor mindenki ott volt az asztalnál, ünneplőben, természetesen, pontosan ötkor ugyanis megszólaltak a harangok, és anya, lett légyen odakint bármilyen hideg is, kiment a folyosóra, az eresz alá, és ott a hideg kőre letérdelve imádkozott. Mi, gyerekek, hátulról néztük őt, néha odasomfordáltünk mellé, odavonzott a kép titokzatossága, anva azonban mélyen magába merült, nem is érzékelt bennünket. A két férfi is mozdulatlanul állt mögötte, egészen addig, amíg a harangszó el nem csendesedett.

Aztán jött a vacsora, jöttek az éneklő gyerekek, anya mindegyiküket megjutalmazta, azok megköszönték az ajándékot és már fordultak is volna •ki az ajtón — minél több helyre eljutni ilyenkor, a gyerekeknek ez volt az üzlet —, ám a nagybácsi is magához intette őket, szertartásosan benyúlt zöldbársony zakója zsebébe, előhalászott onnan néhány szem cukorkát és azt olyan pátosszal nyújtotta oda nekik, mintha legalábbis aranyrögöket adna. Nesztek, én is adok valamit, amiért olyan szépen énekeltetek, mondta nekik ilyenkor, ez nagyon messziről van, valódi cseh cukorka, kóstoljátok majd meg, milyen finom. A szeme ilyenkor könnyes volt, egészen elérzékenyült és hogy, hogy nem, a gyerekek is mintha megéreztek volna valamit lelkiállapotából, mert úgy vették át tőle azt a pár szem cukrot, mintha valóban kincset kaptak volna. A nagybácsi az est folyamán aztán még inkább elérzékenyedett, talán a pálinkaszopoga- tás is közrejátszott ebben, mert apával a vacsora folyamán is elég sűrűn töltögettek, közben a régi időkről beszélgettek; ez különben is elég gyakori szokásuk volt és megfigyeltem, nagyon ki tudták élni magukat benne. Igen, a gyerek- és a fiatalkoruk elég gyakori téma volt náluk, a valamikori falu, a háború, majd az utána történtek, a faluban és a Szudéta- vidéken — újabb fogalom, amelynek értelmét csak évek után tártam fel

— megélt események. A jelen vagy a közelmúlt csak intermezzóként bújt elő itt-ott a mondataik közül, néha az volt az érzésem, hogy ez a két ember a háború utáni cselekményes éveket követően megszűnt élni. A szöveg is évente szinte periodikusan váltakozott, gyakorta ismétlődtek egyes elemei, úgyhogy idővel egyes történeteik végét már tűrhető pontossággal ki tudtuk találni. Így beszélgettek karácsony estéjén is — ahogy anya azután elmondta nekünk —, majd énekléshez fogtak, karácsonyi énekeket énekeltek először, hamisan, lendülettel, mint pajkos gyerekek, azután lassanként mást is, világiakat is, e^yre ropogósabbakat, mígnem