Irodalmi Szemle, 1990

1990/3 - Duba Gyula: Az író az igazsággal álmodik (elbeszélés)

gubancán, megreparálják a láthatatlan — s nyilván beteg — szervezetet, amely nélkül a város nem lehetne meg. A munkások ásás közben csontokat találtak, ezért a gödröt régészek lepték el. Ökori temetőre bukkantak. A régészek apró lapátokkal, kiskapákkal, vésőkkel és finom szálú kefékkel tisztogatják a földbe süppedt csontokat, végtelen türelemmel kiszabadítják évszázados rabságából, örökkévalónak indult magányából a régi életet. Láthatóvá teszik őt. A sír mélyén hatalmas férficsontváz nyugszik, mellette a lova. Közelében filigrán nő, felékszerezve, ékszerei földszínűek, nem csillognak. A tömeg jámboran nézelődik. Nem elménckedő, sem felháborodva méltatlankodó csődület. Alig beszélnek, maguknak tartják meg benyomásaikat. A végső igazság, a halál ténye és következményei, az ember múlandóságának eme bizonyítékai megilletődéssel töltik el az embereket. Bizonyára eszükbe sem jut, hogy a gödör mélyére tekintve az idővel találkoztak, ismét beolvadnak az utca ügető forgatagába, s már a következő perc várható eseményein gondolkoznak.

Az idővel való találkozás jelentőségére csak az író gondol. Ű ugyanis az igazság elébe indult. A csontváz eszébe juttatta, hogy az igazság fontos összetevői az anyag és az idő. A múlandó anyag és az örökkévaló idő. A csontok s a lét folyamatossága, amely őrli őket, és a végső igazságot érvényesíti felettük. Éjszakai álma és friss élményei szövetségre léptek az íróban, felvillanyozták képzeletét, és megtermkenyítették tetteit. Akkurátus prófétai lelkületet alakítottak ki benne, derűs és naiv bizakodást abban a hitében, hogy hasznos tetteket hivatott véghezvinni. Olyan megnyilvánulások lehetősége érlelődött benne, amelyeket leginkább a jó és bús és nemes lovagnak, Don Quijoténak az érzéketlen és ellenszenves andalúziai szélmalom ellen vívott harcához hasonlíthatnánk.

Írónk jól ismerte ezt az állapotát, azt is tudta, hogy tehetetlen vele szemben. Önmagával megalkudva s némileg ámítva magát, természetesnek tartotta. Meg volt győződve róla, hogy ilyenkor a jobbik, az őszinte énje harcol a világgal, hogy megváltsa, ami megváltható. Bensőjében örült e kalandoknak, még ha a rövidebbet húzta is rendszerint. író maszk nélkül, felvont sisakrostéllyal, homlokát kitéve a szélnek! Hitte, hogy ezekben a kivételes és ritka állapotaiban a valóság lényegéhez, a dolgok értelméhez és a megálmodott igazsághoz juthat közelebb. Talán ez az ihletett- ség állapota, érzékei frissek, figyelme sokrétű, gondolkodása fogékony, új szempontok és eredeti ötletek merülnek fel előtte; áldott és termékeny állapota ez a szellemi aktivitásnak. Bíráló kedve a magasba csap, kritikai érzéke megnő, kételkedő és elutasító lesz, mindennel elégedetlen, szinte kötekedő, mint akibe belebújt az ördög.

Az igazat, csakis az igazat, ahogy Húsz János mester hirdette a máglyára készülve! Az idő az igazság javára dolgozik!

S belépett a szerkesztőségbe. A napi postája, levelek, újságok és folyóiratok várták. Könyörtelenül rázúdították vegyes értékű, tarka híráradatukat, amit jobb szó híján az emberiség élő jelenlétének és korszerű valóságnak nevezhetnénk. Ez a valóság azonban csupa ellentmondás, szóbeli kifejeződése kaotikus. A felületes olvasónak egyhangú a helyi háborúk, diplomáciai botrányok és politikai konfliktusok, a végeérhetetlen gazdasági tennivalók egyvelege, fárasztó betűtenger, melyet erőtlen címek ta-'