Irodalmi Szemle, 1990
1990/3 - Kőszegi F. László: Mikor a sáska megkövéredik (elbeszélés)
Kőszegi F. László Mikora sáska megkövéredik Szembenézés egy régi írással A strandtáskából előkerült a napozópokrőc, a napszemüveg, a napolaj. Akárki kellékei lehettek. E kacatokat megvetettem valamikor: egy szál nadrágban, mezítláb jártam. Egy régi írás. Minek? Grimaszt a nemlétező kérdezőnek! Az iromány egy évtizeden át feküdt a molyirtósított szekrényben, az „Egyebek” feliratú dossziéban. Izgalmukat vesztett fényképek, elsodródott emberek mosolyai. Megsárgult, durva papír, elmosódott betűk. Már akkor is ilyenek voltak, gondoltam, mikor megvettem az írógépet. Harmadik napja fújt egyenletesen a délnyugati szél. A víztároló medence partját csámcsogva nyalogatják a hullámok. Hosszú, fényes csíkok mossák a partra a szennyet, egyenletes, enyhe áramlattal. Halszag? A folyót évek óta elárasztó kőolajszármazékok bűze. Talán a rothadó vízinövények ismert lehelete. A folyó régi illata most bántó a többiek társaságában. Hasra fordultam a pokrócon. A rétisasok eltűntek a tároló túlsó partja fölött. Kihalt a part. A szabályozás nem tűrte a növényzetet. A túlsó parton kékes sáv jelzi, hogy állnak még a fák. Az innenső part a másikról nézve teljesen sivár. A kavicspad egyenletes mértani idom. A fövenyen ide-oda sodródó hulladék. Az eddigi munkálatok eredménye. Láthattam ezt akkor is? Alig maradt valami, amit szeretnék még ezen a vidéken. Itt balra álltak a nyárfák, a füzesek, ■ amelyeket dunai őserdőnek neveztek. Nádasok, mézszínű, sűrűbe rejtőzött víztükrök, fel-felrebbenő madarak, csendes morotvák napcsillámai. Később földtúrások, anyaggödrök, lánctalpak túrta holdbéli táj. Tíz éve, éppen itt, talajmechanikával foglalkoztam, és papirospazarló írásokkal. Persze, az emberábrázolás. Újralapoztam az írásban. „A légy, amely Sidrák orrán rohatkodott — olvastam —, elszállt, és bravúros repülőmutatvány után leszállt a koszos függönyön.” Fabarakkok sokasága lepte el a tájat, a por, amely a deszkák közé ette magát, szürke alapszínt kölcsönzött mindennek. „Kint teherkocsik puffogtattak, porfelhők szálltak, és az első műszak a szakásos kifogásokkal elhagyni készült az építkezést.” Bár inkább a szövevényről írtam volna. Akkor ősz volt. Ügy tudtam, hogy az ősz a szarvasbőgés ideje, meg a fájdalmas szerelemé. Több írásomat éreztem sikerültnek azon az őszön, főleg a verseket. Nem sejtettem, már csak néhány hetem van, és feloldhatatlan ellentétek születnek köztem és az építkezés gazdái közt. Végül szervezkedtem, tiltakoztam. Nevetséges voltam, könnyedén játszották ki az érvei-