Irodalmi Szemle, 1990

1990/1 - Csáky Pál: A nagybácsi érkezése (elbeszélés)

kivételt; nem bánom, no, egy cseppet, szólt oda szégyenkezve, és apa megint a kredenchez ballagott. Juj, csak egy ujjnyit, kapott aztán anya az üveghez, amikor látta, hogy a nagybácsi milyen lendülettel készül neki tölteni. Ne félj, nagyon finom, meglátod, nem bánod meg, kapacitálta újból anyát, értenek azok hozzá nagyon, mondom, aztán isten, isten — vette fel elsőnek a poharat. Apa férfiasan koccintott vele, anya szégyenkezve, mintha valami nagy bűnt követne el éppen; no mit mondtam, szólalt meg a nagybácsi az első korty után; kis vizet igyál rá, Böske, szólt még oda anyának, ahogy azt köhögés rázta meg hirtelenjében. Erős, azt nem mondom, akármi, hatvan fok fölött van, lefogadnám — fordult aztán apához. Jól élünk mi ott is, látod, megvan mindenünk, mondta még apának minden apropó nélkül, aki most nemcsak bólintott, hanem elismerően csettintett is az első kortyok után; aztán valamit olyasmit mondott, hogy meghiszem azt, bizony nem rossz hely az, és megint csak bólogatott közben. Ej, máris a fejembe ment, szólt közbe ilyenkor szégyenlősen anya; meghiszem azt, nevetett rozsdás hangján a nagybácsi, mondtam, hogy jó anyag, nem állítottam valótlant, nehogy azt hidd; jóféle takarmány ez, igaz-e, kacsintott a nagybácsi cinkosan apára és már fűzték is tovább a beszélgetést. A kezdeti témahiány villámgyorsan eltűnt, s a nagybácsi, mielőtt még újabb mondatba fogott volna, apa poharát maga elé húzva, hozzátöltött, majd magának is, s csak azután folytatta. Kicsit azért másfajta világ van most ott, mint amikor te is kint voltál — mondta, némiképp apa felé fordulva —, de azért panaszra nincs okunk, megvagyunk jól, ilyen az élet, látod. Apa erre megint csak helyeselte, majd egyre sűrűbben hozakodott elő a kérdéseivel: ez hogy van, azzal mi történt — és a két ember újra elmerült a beszélgetésben, amit nekünk nagyon jó volt hallgatni; olyan volt az egész valósággal, mint egy elvarázsolt birodalomról szóló cifra mese, ahol apa és a nagybácsi valamikor együtt jártak, nem is tudni már, hogy mikor, hogyan és egyáltalán; többet ebből az egészből nem is értettünk, de hát számunkra nem ez volt a fontos, hanem az, hogy hallgathattuk őket, örülhettünk a bólintgatásaiknak, annak, hogy annyira megértették egymást, félszavakból, elharapott mondatokból is; úgy éreztük, azokban a percekben toppant be a szobába, oda közénk, az ünnep.

Hanem aztán, jó óra múlva, a nagybácsi egyszer csak felemelkedett; elmegyek egy kicsit lepihenni, szólt, mégiscsak kifárasztott egy kicsit ez az éjjeli utazás. Hát persze, menj csak, mondta anya, megágyaztam neked, dőlj csak le nyugodtan, majd estefelé beszólunk. A nagybácsi még egy utolsót magyarázott apának valami sikerületlen vasúti csatlakozásról meg egy nagyhangú kalauznőről, már nem is tudom pontosan, azután fogta a hátizsákját meg a táskáját és beballagott a szobába. Csak az ő birodalma volt az a szoba, a bútor is az övé volt, minden, mint ahogy az egyik kamra is, abban szintén csak az ő ingóságai voltak felhalmozva, a szó szoros értelmében, egészen a mennyezetig. Apa mondta is neki eleget, Lajos, miért kell oda bezsúfolni mindent, van itt hely elég, tegyünk át belőle egy másik szobába is, van hely a házban bőven; de a nagybácsi csak a fejét rázta ilyenkor, ugyan, mondta, használjátok csak ti, rakjátok csak szét rendesen ti a dolgaitokat, én úgysem használom ezeket; elég nekem egyelőre ez a két szoba, mit vagyok itthon, alig pár napot egy évben, miért