Irodalmi Szemle, 1990

1990/3 - Megkésett olvasónapló a Nomád naplóról

Megkésett olvasónapló a Nomád naplóról

Megfejthetetlen az a fanyalgö értetlenség, amellyel Csoórit Magyarországon fogadják. Sokszor még a legjobb ismerői is csak a második Illyést, „az alkalmazott értelmiségit”, a „kényszerű nemzetfilozófust” látják benne, akit „évszázadok magyar történelmének kényszere és elmaradt munka- megosztása léptetett színre” (Sükösd). Nem emlékszem, hogy vele kapcsolatban valaki leírta volna a „reneszánsz” jelzőt. Pedig az kívánkozik a neve mellé, s nemcsak sokműfajúságának, szokatlanul széles érdeklődési körének, hanem sokkal inkább annak a tulajdonságának a kapcsán, amelyből amazok is következnek, s amely a reneszánsz embert és művészt annyira jellemzi. Ez a tulajdonsága pedig extrovertáltsága.

Forma tekintetében ez az extrovertáltság azonos Joyce „külsővé válásával”, mert mennyiben különbözik az ő esszéje Joyce esszéregényétől?

Az esszé: önéletrajz. Az önéletrajz pedig — Heller Ágnes szerint — annak kifejezése, hogy „jelentős világban jelentős egyéniség” ténykedik.

Csoóri Sándor nem magát, hanem nemzedékét, az ún. belvárosi társaságot ítéli jelentősnek. (A „társasághoz” tartozott többek között — Csoóri tanúsága szerint — Jancsó Miklós, Gyurkó László, Hernádi Gyula, Orbán Ottó, Sík Csaba, Tornai József, Konrád György, Vekerdi László, Sükösd Mihály.) De Csoóri azt is pontosan látja, hogy hiába jelentős a „társaság”, ha tér nélküli, azaz a világ nem jelentős körülötte. Csoóri minden esszéje hatalmas kiáltás: „Sors, nyiss nekem tért!" S ugyanakkor tisztában van ennek a „sorsnak” az impotenciájával, tudja, hogy az természeténél fogva képtelen teret nyitni neki.

Emlékszem a Nyugat csoportképeire: ma már elképzelhetetlen, hogy egy csoport író fényképezőgép elé üljön. A Belvárosi Társaság című „képen” most egy sereg fiatal értelmiségi mégis gép elé: a világ nyilvánossága elé ült, összetartozásukat demonstrálva. Tulajdonképpen nem is nemzedék ez, hanem sereglés, olyan sereglés, amelyet bizonyos külső tényezők motiválnak.

Az egyik külső tényező: a kor reneszánsz igénye. Míg a „belvárosi csoport” előtt hosszú évekig a költészeté volt a fő szerep, most egyszerre, egy komplex érdeklődésnek vagyunk tanúi: közgazdászok, filozófusok, rendezők, drámaírók, prózaírók, történészek magyarázzák a világot. Reprezentánsuk, Csoóri Sándor maga még verssel indult, de szinte jelképesen és előre jelezve, hogy a nemzedék szószéke nem a vers lesz, a vershez való viszonya ellentmondásos. Kiküzdött műfaja, az esszé is alapérdeklődésének reneszánsz irányát jelzi.