Irodalmi Szemle, 1990
1990/2 - KRITIKA - Kovács Tibor: „Vae victis”
,,a Magyar Tanácsköztársaság katonai összeomlása voltaképpen ott kezdődött meg, amikor a kormánytanács hozzájárult egy olyan fegyverszüneti egyezményhez, amelynek aláírásával feladta az északi hadjárat eredményeit, és amelynek erkölcsi következményei máris felértek egy elvesztett háborúval". A fegyverszünet kapcsán a szerző utal arra, hogy több politikus akkor úgy vélte: a tanácskormány a fegyverszünetet egy ausztriai szovjethatalom uralomra juttatása érdekében kötötte. A háttérben azonban más okok lappangtak. Gondolhatunk a június 24 ei ellenforradalmi kísérletre, a Vörös Hadsereg kimerültségére stb. Az is igaz, hogy volt egy meghiúsult kísérlete Kun Béla teljhatalmú megbízottjának az ausztriai forradalom kirobbantására, de jóval korábban. Fogarassy László sem lát összefüggést a két problémakör között. Megokolja, miért lett kritikus a katonai helyzet június második felében, s leszögezi, hogy a tanács- kormánynak két választása volt: vagy megvárja az antant támadását, vagy megpróbál kitörni a blokádból. (Nem mérlegeli azt az elméleti lehetőséget, hogy mi történt volna, ha a tanácskormány elodázza a csapatok kivonását a fegyverszünet aláírása után.) Mint tudjuk, a Vörös Hadsereg a második lehetőséggel próbálkozott meg. A közel egy hétig tartó tiszai hadjárat azonban nem járt sikerrel: a fölényben levő román seregek július 26-ára visszavonulásra kényszerítették a tanácskormány csapatait. A szolnoki hídfőt leszámítva a Tiszántúl a románok kezére került. Fogarassy, miután ismerteti az erőviszonyokat, részletesen leírja a hadjárat lefolyását július 20 ától 27-éig. utalva a veszteségek számbavételére mindkét oldalon. A katonai egységek manőverei és a hadászati elképzelések sikerei, illetve kudarcai mellett az események tükrében bemutatja a Stromfeld Aurél helyére kinevezett vezérkari főnök, Julier Ferenc személyiségét, aki a tiszai hadjárat tervét kidolgozta. Figyelmet érdemel, hogy a szerző a tanulmánykötet bevezetésében megállapítja: ,,Annak ellenére, hogy a békekonferencia a Felvidék kiürítése fejében kilátásba helyezte a Tiszántúl visszaadását egy Halmi—Szatmárnémeti — Nagyvárad—Nagyszalonta—Nagylaktól nyugatra eső vonalig, a magyar Vörös Hadsereg számolt azzal is, hogy a román hadsereg vonakodni fog a kivonulástól. Az új vezérkari főnök, Julier Ferenc alezredes ennek megfelelően dolgozta ki a hadműveleti terveket." A románok ismerték a magyarok felvonulási tervét: Julier „sem a hadrendet, sem a haditervet nem juttatta el az ellenségnek, de nem tiltotta meg tisztjeinek, hogy azokat átadják a szegedi kormánynak". (A szegedi kormány tevékenységével az első fejezetben foglalkozik Fogarassy.) Július 25-én Julier benyújtotta lemondását, vizsgálatot kért maga ellen, ügyét becsületbeli bíróság vizsgálta, amely felmentette. A szerző a bevezetés végén közzéteszi Julier Ferenc lemondólevelét. A sikertelen júliusi hadjárat után a tanácskormány a Szolnok mellett lezajlott csatában megpróbálta a Tisza bal partjára visszaszorítani a románokat. Ezt a csatát írja le a szerző a kötet első fejezetében. A fejezet elején idézetet találunk az antant július 27-ei ultimátumából. Az ultimátum kimondja, hogy „a blokádot csak akkor szüntethetik meg, a gazdasági újjáépítést csak akkor kísérelhetik meg, békét csak úgy köthetnek, ha olyan kormány lesz, amely a magyar népet képviseli, nem pedig olyan, amelynek a tekintélye a terrorra épül”. A szerzőnek feltűnt, hogy a kiáltvány nem említi a szegedi kormányt, amely egy francia tábornok kezdeményezésére alakult. Ez bizonyos francia politikai körök által elfogadott potenciális magyar kormány volt a Tanácsköztársaság bukása után. A szerző ismerteti a szegedi kormány rendelkezésére álló katonai emberanyagot és szövetségeseit. Hadseregének toborzásába beleszólt a francia hadsereg is, és azt kívánta, hogy a kormány támadja meg a vörös csapatokat. Ez az elképzelés nem valósult meg, így az együttműködés a francia vezetés és ,a szegedi kormány között nem volt, mindig összehangolt. A szegedi
