Irodalmi Szemle, 1990

1990/2 - BESZÉLŐ MÚLT - Móser Zoltán: Madarat mondok

II. „FECSKÉM, FECSKÉM, ÉDES FECSKÉM...”

A másik üzenetet vivő madara a magyar népköltészetnek a fecske. Érdekes, hogy jelentése a páváéval rokon: a középkorban fénymadárnak (Lichtvogel) — szabad fordításban talán tüzmadárnak — hívták, aki Krisztusnak és a föltámadásnak a szimbóluma, mivel vándormadár. A magyar népi hitvilágban a fecskével kapcsolatos hiedelmek jórészt azzal függenek össze, hogy „isten madarának tekintették, s így bizonyos tisztelet övezte.” A moldvai Pokolpatakról való Dávid Illésné is megerősíti a Magyar néprajzi lexikon II. kötetében olvasottakat: „A fecske a Jóisten madara. Azt mondják, hogy a fecskét nem szabad leverni, mert meggyújtja a házat. Nem vót szabad, hogy a fecskét bántsuk” (Bosnyák Sándor feljegyzése). A vérehullató fecskefűről azt írja A keresztény művészet lexikona, hogy „egy antik monda szerint a növény nedve meggyógyította egy fecske vak fiókáját. Ezért a középkorban a fecskefű és a fecske is jelképezte Krisztust, a világ világosságát, aki a szellemi vakságtól megváltotta az emberiséget."

Ipolyi Arnold is szól a fecskéről, amikor arról ír, hogy a nyár és a tél körül alakultak ki jobbára mítoszok. „Ismeretes a nézet — írja a Magyar Mythológiá- ban, mikép a bekövetkező nyár víg előhírnökéül tekintenek a kezdetével megérkező vándormadarak, mint a fecske, gólya, valamint szomorú érzettel figyel a nép őszkori távozásukra. Már görögben tavasz hírnöke a nevük, s Horácnál hirundine prima; nálunk is az első fecske láttára a leánynak meg kell mondani, hogy egész nyáron szép és fehérarcú maradjon, vagy ha kinek szeplője van, midőn tavaszkor első fecskét lát, dörzsölje meg tenyerével arcát, s kezeit keresztbe téve, azokkal vállait érintve mondja: »fecskét iátok, szeplőt hányok«, mire elveszti szeplőjét, s meg lesz óva attól egész nyáron át.”

Ez a mondóka — két-három hangból álló kis dalocska — az egész magyar nyelvterületen elterjedt ráolvasó volt gyűjteményeink tanúsága szerint. Néhol a szeplő megelőzését, másutt annak eltüntetését szolgálta. E szokás és ráolvasó néhol úgy variálódott, hogy a szeplős lány, aki cérnát hordott a zsebében, tavasz- szal, az első fecske látásakor elkezdte azt gombolyítani, és ezt mondta, énekelte háromszor:

„Fecskét látok, szeplőt hányok, selymet gombolyítok.”

Ezután a feje felett eldobta a cérnát, de nem nézett utána.

Egy doroszlói változatba az eresz alá visszatérő fecske képe is bekerült: „Fecskét látok, szeplőt hányok, gyűjjetek hozzánk fészket rakni az ereszünk alá.”

(Pócs Éva közlései)

A vándorló és hírmondó énekes fecske közmondásainkból is ismert: pl. hírmondó fecske tavaszt énekel; nyári szállásért meg nem telel véled a fecske; nem sirat egy fecskét egy nyár; egy fecske nem hoz tavaszt (vagy nem csinál nyarat); sok fecske ősz jele; csacsog, mint a fecske; elmennek a fecskék, itthon maradnak a verebek; idővel a fecske még házadra szállhat — azaz meghozhatja a jó szerencsét, a jó időt, mint tél után a tavaszt.

Egyébként ez a gondolat — Ipolyi Arnold idézi — régebbi költőinknél megtalálható, többek között Rimay Jánosnál:

„légyen jó idő csak, fecske száll házamra ...”

Egy 1645-ös adósságlevél fölé jegyzett versben pedig kívánságként bukkan föl: „kegyes isten, kinek nagy hatalma felnőtt, vigasztald lelkemet, ki búban forrott s főtt, s irgalma oszlopa tövből még ki nem dűlt, küld el is fecskédet, hadd lássak jóidőt."

Költőink közül Tompa Mihálynak volt egyik kedves madara a fecske, amely verseiben az ifjúság, a gondtalanság költői képe. De tudja és ismeri jó szokásait: