Irodalmi Szemle, 1990

1990/2 - FÓRUM - Popély Gyula: Van-e szükség csehszlovákiai magyar történetírásra?

lett így fokozatosan kialakult egy részben sajátos színezetű felvidéki magyarság- tudat, amely több vonatkozásban is eltér a történelmi haza egyéb területein — trianoni Magyarország, Erdély, Kárpátalja, Délvidék, Várvidék — szintén más körülmények között továbbfejlődő eszmei-világnézeti-nemzeti tudattól.

A csehszlovákiai magyar nemzeti kisebbség történelmi tudata nemzetpszichológiai szempontból egy kétszeresen is skizofrén tudat. Gyökerei nem nyúlnak mélyebbre 1918-nál, illetve az 1918 előttre vonatkozó történelmi és kulturális tudat teljes mértékben és osztatlanul azonos az összmagyarság egységes nemzettudatával. E jelenség eredménye egy bizonyos vertikális tudathasadás. A cezúra itt a nagy történelmi sorsforduló 1918—1919-ben, tehát a nemzeti kisebbséggé válás ténye. Az azóta eltelt évtizedekre vonatkozó történelmi tudatra pedig a horizontális tudathasadás a jellemző, amely a nemzeti és állami hovatartozás különbözőségéből fakad. A felvidéki magyarság ugyanis továbbra is szerves része a Kárpát-medencében már több mint egy évezrede saját államisággal rendelkező, s itt mindig meghatározó történelmi és kulturális szerepet játszó magyar nemzetnek, egyúttal azonban az 1918-ban létrehozott Csehszlovákia fennhatósága alatt éli nemzeti kisebbségi életét. Tehát egyrészt az egyetemes magyar nemzeti közösségbe való tartozás, másrészt viszont a csehszlovák állami fennhatóság és állampolgárság az, ami meghatározója és formálója — olykor nyomorítója — nemzeti kisebbségünk magyar történelmi tudatának.

Csehszlovákiában napjainkban nincs kialakult magyar történettudomány, történet- írás.3 Történészeink lennének ugyan, tudományos igényeket kielégítő történeti munkák, tanulmányok is napvilágot látnak kisebbségi történetíróinktól, szervezett, rendszeres és intézményesített történelmi kutatásról azonban sajnos nem beszélhetünk. A rendszeres publikálás problémája is megoldatlan. Így aztán nemzeti kisebbségünk történészei csak részben publikálhatnak itthon és magyar nyelven. Magyar történetíróink munkáinak egy része itthon jelenik meg, de nem magyarul, sőt sokszor a feldolgozott téma sincs összhangban a társadalmi igényekkel. Mindenképpen említést érdemel, hogy az utóbbi években egyéb lehetőségek hiányában történetíróink egyre sűrűbben élnek a Magyarországon vagy esetenként más külföldi országokban való publikálás gyér lehetőségével is.

Az elmondottakon túlmenően azonban — megítélésünk szerint— leginkább az érinti hátrányosan mind történetíróinkat, mind a történelmi múltunk iránt érdeklődők széles táborát, hogy még mindig léteznek nem kívánatos tabu-témák, amelyek kutatására kisebbségi történészeink eleve nem is vállalkoznak, vagy ha mégis,

Minden társadalom történelmi tudatának velejárója egy meghatározott töltetű történelmi érdeklődés. A jelen problémáira választ kereső társadalom — többségi és kisebbségi egyaránt — törvényszerűen tekint vissza a múltba, hogy ott azokra magyarázatot találjon. A csehszlovákiai magyar nemzeti kisebbség is helyét keresi a mai Csehszlovákiában és a jövő kilátásait latolgatja, érdeklődése ezért fordul egyre intenzívebben az „élet tanítómestere”, a történelem felé. Bár kevesen vallják tudatosan, annál többen érzik ösztönösen a Szabó István szegedi történész- professzor által már évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott tétel mély igazságát: „A történelem nem az enyészet őre. Ami elmúlt, nem hull a semmibe, hanem sorsa és alakítója annak, ami rákövetkezik. Bennünk él és szenvedélyeket táplál.”2 A szenvedélyek csillapítása pedig csak korrekt, becsületes és tudományos igénynyel végzett igazságkereséssel, igazságfeltárással és — végső soron — igazságszolgáltatással lehetséges. Ezért van — volna — szükségünk színvonalas csehszlovákiai magyar történettudományra, történetírásra.