Irodalmi Szemle, 1990
1990/1 - Barack József: Látogatás (elbeszélés)
A környező tömbházak ablakai megteltek kíváncsi emberfejekkel. A lent összegyűlt járókelőket az időközben megjelent rendőrök igyekeztek távol tartani, szétoszlatni. — Iszonyat! — suttogta az asszony a konyhaablakukon kiáradó fehéres füstre-gőzre meredve. Görcsösen igyekezett a látványtól elfordítani és vállgödrébe vonni gyermekei fejét, de azokban a rémület és a kíváncsiság különharca az utóbbi javára látszott eldőlni. Nagy V. Gábor nem válaszolt. Guggoltában a nyakát nyújtogatva figyelte az emberek mozgását, sürgölődését a házuk előtti parkosított övezetben. Fölismernie senkit sem sikerült, mert a közvilágítás a lakótelepen nem működött. Elaludt közben? Vagy ezen az estén be sem kapcsolták? Csupán a mentőautó forgatta villogó fényét, egészen addig, míg a mentőorvos és a sofőr összecsukott hordággyal, dolgavégezetlenül le nem jött az ötödik emeletről. Nyomban utána a tűzoltók is leeresztették magasba meredő ostromlétrájukat... — Szörnyűség! — suttogta újra az asszony. — Ezt egyszerűen nem lehet elhinni. Olyan, mintha álmodnám az egészet. — Nem álmodod, El! — szólalt meg rekedtes hangon a férje. — Látod, megtörtént... Nem csalás, nem ámítás ... Ott füstölög, ni, az otthonunk, az ötödik emeleten! Látod a sok embert az ablakokban? Ne gondold, hogy véletlenül vannak ott! Néhányan persze már visszaültek a tévé elé, vagy elmentek lefeküdni, lustálkodni, szerelmeskedni ... Végtére is nem velük esett meg a dolog ... Számukra a robbanás érdekessége már elmúlt, a színjáték befejeződött. De ... de . .. El?! — Mi van, Gábor, — Vissza tudsz emlékezni, El, azokra a másodpercekre, amikor a robbanás bekövetkezett? Mit csináltál? Figyeltél? — Miért, Gábor? — Figyeltél? Érzékelted a .. .? — Olyan nagy volt a csönd . .. — Ez az, El! Na és? — Olyan nagy-nagy volt a csönd, mint a mozikban, amikor váratlanul fölrobban vajami ... — És nem hallottál, nem észleltél semmit abban a nagy csöndben? Semmi különöset? — De hát mit, Gábor?! — kérdezte az asszony érezhető ijedtséggel a hangjában. — Ja igen! Igen . . .! A szívdobogásomat... Tisztán ... Az asszony a sötétben, a korhadó aljnövényzet és a hosszú szárú gyom- kóró oltalmában megkereste, kitapogatta férje kezét, s gyengéd mozdulattal a keblére vonta. Arra a tájra, ahol a szívét tudta. S Nagy V. Gábor abban a pillanatban meg mert volna esküdni a keze alatt földobogó izomcsomóra, hogy a közeli tűzoltószertár felől az induló rohamkocsi vijjogó szirénázása néhány másodperccel előbb hangzott fel, mint a robbanás.
