Irodalmi Szemle, 1990

1990/2 - Aich Péter: Ugrál az idő; Ildi (kisprózák)

meséljek — a falakról, s arról, mi van a falakon innen s a falakon túl. De nem nyúlok hozzád, mert te érintetlen vagy. A szárnyad törékeny, s még annyi teret kell bejárni. De lásd, nekem nincsen szárnyam, így születtem, csonkán. Hát ne menj messzire, csak úgy álmodom meg a repülést álmatlan éjszakákon.

Lepkeőrültséggel billegek idegen szárnyakon. Lepihenek egy virágra, mert azt hiszem, az a Nap. Pedig a virágok csak lábad nyomát jelzik. Kóstolgatom a mézüket, s megkívánom az elérhetetlent. De az utakat hamis Napokkal kövezik. Csak rohanunk, hogy végül leroskadjunk, gúzsba- kötött kézzel. Te nem félsz, hogy egyszer elfáradsz? A pályák kereszteződnek, a nagy ívek helyenként hosszan együtt tartanak. Aztán elrugaszkodnak észrevétlenül, akár szelíd szellő hátán a gondolat. Ilyenkor, ha fölkelek is, letagadom, hogy valaha is szárnyam volt. Pedig csak tehetetlen vagyok. Régi álmokat kergetek, jaj, föl ne adjam! Ne legyek korhadt fűzfa, madarkra váró, s mégis üres, szélnek bólogató. Mosolyogj rám. Hátha mégis te vagy a Nap. Magamba fogadlak, s ha belül kikezd a tűz, én leszek pirkadatod, vörös esti fátylad. Követni foglak, ha követni tudsz.