Irodalmi Szemle, 1990

1990/2 - Haraszti Mária: Huszadik századi csendélet (elbeszélés)

a nőből alig hallhatóan, szipogások között. — Érdekel is téged, hogy FOLYNAK az idegeim, hogy az őrület határán vagyok, hogy legszívesebben a falra másznék, vagy kiugornék az ablakon, mert már nem bírom ...

Csönd.

— Azt hiszed, én egész héten üdülök? Én nem hadakozom szélmalmokkal naponta? Hazajössz, és azt várod, tudom, hogy azt várod, hogy itt várlak mosolyogva, üdén, bájosan, hogy oázis, meg kikötő ... de nem vagyok rá képes, nem bírok . .. Tegnap is kétszer kellett átdolgoznom az anyagomat, mire elfogadták. Dögöljenek meg. És te? Te miért nem tudsz rám figyelni, ha végre hazajössz? Miért? Azt hiszed, csak a te idegeiden lovagolnak? Csak neked vannak problémáid? Nekem is hányingerem van tőlük, rosszul vagyok, ha kilépek reggel az ajtón... Én nem lazíthatok? Mit tudsz te minderről? Akarsz róla tudni egyáltalán? Hogy ezt se szabad, azt se szabad, meg jó lesz vigyázni, és ildomos félni és kinyalni a ... Bele lehet őrülni! És ráadásul még azok a nyavalyás tankok is ... Bele kell őrülni. Nem bírok így . . . Egyedül vagyok. Egyedül ...

Magába roskadva ül.

A férfi nézi.

— Elfogyott az erőm. Nincs tovább — suttogja a nő. — Nem tudok már . .. Nem bírok itt... Nem tudok élni.. .