Irodalmi Szemle, 1990
1990/2 - Ardamica Ferenc: Gödény (elbeszélés)
Ardamica Ferenc Gödény Taknyos kölyök még az Este, annyira fiatalka, hogy a Délután, mielőtt végleg szétválnának, mielőtt útjára bocsájtaná, egy darabig kézen fogva vezeti. Az ötven felé közelítő férfi a decemberi havat tapossa. A hó, bár fehér, nem csikorog a talpa alatt, inkább azonnal szürkévé változik. A rá nehezedő súly vizet sajtol ki belőle. Lucskos, mégis megszépíti az utcákat, tereket, melyek mocskát nyáron csak a nagy ritkán feltámadó szél sepri ide- oda, meg a köztisztasági hivatal által alkalmazott, már mindenhonnan kirúgott néhány cigány. A férfi szeme felparázslik egy pillanatra; a cigányok — szeretőik, élettársaik, feleségeik, gyermekeik társaságában — a járda szélén ücsörögnek, mások a vaskorláton lógva himbálják ormótlan cipőikbe bújtatott lábukat, hangoskodva megbeszélik szerelmi, családi és mindennapi gondjaikat, miközben mohón szívják a járdáról felszedett csikkeket. Seprűik tétlenül hevernek szanaszét.. . Pocsékul viszonyulnak a tisztasághoz, tehát a munkához is, melyre felfogadták őket... A férfi ezzel a sétával búcsúzik szülővárosától, melytől évek hosszú sora — tulajdonképpen nagykorúsága — óta hiába próbál elszakadni. A búcsút időnként naponta, olykor más- vagy harmadnaponként teszi meg .. . Gyakorisága pillanatnyi idegállapotától függ. De megteszi! Igaz, távozási kísérletei sorra elvetélnek. Marad az ittlét, a kilátástalanság, és este a fejfájás, amely az utcára űzi — felejteni és emlékezni. .. És búcsúsétálni! A Városháza épülete előtt lépdel, mintegy belső kényszer irányítja tekintetét a boltíves bejáratra, a masszív, pácolt fakapura, s a fölötte díszelgő címerre; csoda, hogy meghagyták, hogy nem távolították el. A város címere; gödény, mely önnön vérével táplálja fiókáit. .. Fájdalom önti el, majd düh. Nyálat gyűjt, szeretné leköpni a madarat, azután lehiggad, a gödény nem tehet semmiről. Elég baja van saját fiókéival. Kevés a vére, sok a pelyhese ... Különben reménytelen eltalálni, túl magasan helyezkedik el... A város a gödény, lakosai a fiókák. Ő is egy közülük. Miért nem jutott hát neki soha egyetlen csepp vér sem? Amikor annyiszor volt már a szomj- és az éhhalál küszöbén? Le kellene verni azt a címert! Gondolatban áthatol a vastag falakon, ügyfeleket fogad, mint hajdanán, némelyiküket — ha csúszópénzzel próbálkoznak — egyszerűen kidobja. A borravalónak szánt amerikai cigarettát meg lesöpri az asztalról. Kollégái a fejüket csóválják. Hogy lehet így viselkedni?! És másképpen,
