Irodalmi Szemle, 1990

1990/10 - Görözdi Judit: Hiányzó csend és dadogás (Duba Gyula: Aszály)

Görözdi Judit

A dadogás továbbá alázat is; alázat a világgal és magunkkal szemben. Alázat a Művel szemben, mely általa létrejön.

Az irodalomalkotásnak kétségkívül eszköze az egyszerűsítés, mégis bizonyos vagyok benne, hogy a világ sokkal árnyaltabb, mint ahogy az Aszály c. regény érzékelteti. A mű igénye megmarkolni a „lényegből“ valamit, mint ahogy minden emberi alkotásé az. Lelkünk és létünk mélysége szédületes, valószínűleg meg sem ragadható, így a megismerésben kizárólag az idő koordinátáin és csak a tudat legfelsőbb rétegének mozgósításával elindulni: nemcsak felelőtlenség, hanem eleve kudarc.

ítéletekből (bár megalkotásuk sok tapasztalatot, bölcsességet, bátorságot feltételez) regényt írni nagyon nehéz. Az epikai szöveg szereplőket követel; a szereplők pedig cselekedeteikkel, gondolataikkal, érzéseikkel, a szövegvilágban való helyükkel, kölcsönviszonyaikkal szólnak magukról. E regény hősei szinte kizárólag okos mondataikkal. Ezek a szereplők nincsenek megalkotva. Duba Gyula egy-egy eszményét képviselik, s a regénybeli érdeknek, a darabnyi mondanivalónak alárendelve, kaotikusán rakódnak rájuk jellemzőik. A sok szó között épp a Kijelentés nincs sehol, mert hiányzik mindennemű kommunikáció, amely által kifejeződnek. Hiányos a kommunikáció az író és olvasó között éppúgy, mint a szereplők között: ítéletekben nem lehet dialógust folytatni. Valószínűleg ebből a másik meg nem érintéséből következik egyenesen a szeretetlenség és szenvedélytelenség, amely szintén jellemzi a regényt. Nemcsak a szeretet szót nem találtam a könyvben (szemben a túlfrekventált történelem, idő, kor, lényeg stb. szavakkal), hanem azt az egyrészt szövegbeni belső, másrészt a műből kiáradó légkört sem, ami alapfeltétele a szeretetteljes és tiszteletteljes egymás felé irányulásnak, a szándéknak, hogy Egymáshoz szóljunk (szereplő szereplőhöz, író olvasóhoz).