Irodalmi Szemle, 1990
1990/10 - Talamon Alfonz: A császár (elbeszélés)
A császár volna egy domb tetejéről lóháton vezényelni az ezredet, irányítani a tüzérség munkáját, rohamokat fújatni, sortüzeket vezényelni, de tábornokaim a dombnak a közelébe sem engedtek, s utólag bevallhatom, hogy nekik volt igazuk, mert amikor megláttam az első kibomlott belű tetemet, émelyegni kezdett a gyomrom, hányinger kerülgetett, gyengeség lett úrrá rajtam, melyet minden erőmmel leplezni akartam szárnysegédeim előtt, s csak évekkel később jöttem rá, hogy életemnek az volt az egyetlen napja, amikor esélyem volt arra, hogy letéphessem magamról a császári félisten burkát, s olyan legyek, mint legutolsó katonám, aki gátlástalanul félhet, hányhat, ujjonghat, amit én képtelen vagyok megtenni. A hadgyakorlatok veszélytelenek. Elnézném őket, s valamelyik baka helyére képzelem magam, hiszen az egész taktikázás nem érdekel, nem beszélek bele, amikor tábornokaim átlátszó, gyermeteg manővereket vezetnek le abban a hiszemben, hogy mindehhez én nem értek, megmagyaráztatok magamnak minden egyes kis csapatmozgást, látom felvilágosítóim arcán a fontoskodó pátoszt, az örömet, hogy beavathatnak mesterségükbe, mely távol áll tőlem. Ferenc Ferdinánd persze mindenbe beleszólna, s természetesen a végén ő nyerne, bebizonyítva magának, hogy az egész Monarchiában nincs tőle jobb stratéga. Persze, hol akadna olyan tábornok, aki meg merné verni a trónörököst? S olyan, aki a császárt? Éppen ezért játszom a dilettánst, mert ugyan milyen értéke volna egy elszabotált hadgyakorlat megnyerésének? Inkább százszor elmagyaráztatok magamnak mindent, magamban jókat derülök igyekeztükön. Nemrégiben találkoztam egy galíciai hadgyakorlaton solferinói megmentőm egyik leszármazottjával, s megdöbbentem, mikor kiderült, hogy ő már az unokája a hősnek. Az unokája... Csak a nyavalyás neve nem jut az eszembe, igaz, utánanézhetnék az irataim között, de ugyan minek? Megkérdezhetném az inasomat is, mintegy véletlenszerűen rákérdezve valamilyen apró ürüggyel, hogy vajon ki a fene is lehetett az, de végül is tényleg nem érdekes az egész. Majd valamikor, ha nem ezen fogok gondolkozni, eszembe jut. De az, hogy én az unokájával beszéltem, mégis megdöbbentő. Hány éves is lehetek? 1830. augusztus 18-án születtem, most 1913-at írunk, ám az év januárral kezdődik. Kár, hogy nem januári vagyok, vagy az év nem kezdődik augusztussal. Tehát vagy 82 éves vagyok és a 83-at taposom, vagy 83 vagyok és a 84-et élem. Igaz, ezt is megkérdezhetném, de mindegy, hogy eggyel idősebb vagy fiatalabb vagyok. Augusztusban, születésnapomon majd jobban figyelek, és megjegyzem. Ügy érzem, be vagyok zárva valamilyen örök, ezüstös és rettenetes aggságba. Mintha mindig így néztem volna ki, ahogy most, mintha ilyen aggon mentették volna meg az életemet a solferinói csatában. 1859-ben egy reszketeg, vén, s bizony már egy kicsit szenilis öregurat mentett meg egy fiatal hadnagy. De az évek mégsem merészkednek a közelembe. Kövületként állok mindenek felett.
