Irodalmi Szemle, 1990
1990/10 - Talamon Alfonz: A császár (elbeszélés)
A császár évek óta tartó színjátékukon, s nem akarok az elrontója lenni örömüknek. Egy uralkodónak nem illik észrevennie a csalásokat. Isztria kékjét is szeretem. Eszembe jutnak a régen elmúlt nyarak, megboldogult feleségemmel Abbázián, az egészséges sós levegő, melyből szervezetem energiát merített savanyú bécsi tartózkodásomhoz, felsejlenek bennem a lampionos, csengő nevetéssel fűszerezett pompás bankettek. Szeretem Galícia mustársárgáját is, ahogy álmosan gubbaszt a haragoszöld Oroszország alatt, amióta Mária Terézia a Birodalomhoz csatolta. S idővel megszerettem Magyarország hamvaspirosságát, e bőségszaru érettgyümölcs színét, s az országrész alakja vértesek aranyozott-cirádás sisakjára emlékeztet, de alatta lázálmaimban rebellisek Kossuth-szakállas hadát sejtem, kik rettenetes barbár szablyáikkal lefricskázzák fejemről Szent Istvánjuk koronáját. Pedig a „Negyvennyolcasok“ már csak haszontalan parlamenti csatározásokat vívnak, s most jut eszembe, hogy Kossuth is meghalt már Torinóban. Halálhíre érdekes módon nem rázott meg, de örömet sem éreztem, hogy egyik legjelentősebb politikai ellenlábasom távozott az élők sorából, s érzéseim bizonytalan ízű egyvelege engem is elgondolkoztatott, hiszen vele egy darabka világ is meghalt, az, amelyet csak mi, öregemberek éreztünk életelemünknek, és úgy gondoltam, mintha azt a darabkát magával vitte volna a túlvilágra, egy szippa- násnyival kevesebbet hagyva itt nekem. Míg élt, szerettem volna túlélni őt, halála viszont az én magányomra döbbentett rá. Az én napom még nem áldozott le. Leáldozott a fiamé is, a feleségemé is. Magamra maradtam a Birodalommal, melyet kiterjesztett karommal sem tudok átérni a térképen - Vorarlbergtől Bukovináig, s ha felnézek, a hömpölygő-piszkoskék cseh örökös tartomány néz farkasszemet velem, de ha lenézek, övem alatt mosolyog rám Bosznia-Hercegovi- na az ősi Német-Római Birodalom koronasárgájában pompázva, színével is demonstrálva hovatartozását, s mérhetetlen büszkeséggel tölt el, hogy szerény személyem is hozzájárult Birodalmam terjesztéséhez, felsorakoztam dicső felmenőim táborába, olyanok közé, mint I. Ferdinánd, Miksa, Károly császár vagy Mária Terézia, kiknek országgyarapító tevékenységük gyümölcsét örökségbe kaptam. Az már nem érdekel, mennyire fényes és rothadt tartományokat hagyok Ferenc Ferdinándra. Nem érdekel, mi lesz halálom után. Istentől kaptam Birodalmam trónját, egyedül neki tartozom felelősséggel. Templomokban, Isten házaiban akaratlanul is összekapom magam, hátgerincem kiegyenesítem, fejem hátraszegem, szemem a tér egy meghatározott pontjára merevítem, lábizmaim megfeszítem begyakorlott mozdulatokkal, melyeket dolgozószobámban, magányomban sajátítok el, hiszen Isten előtt katonásan kell viselkednem, mivel ő az én feljebbvalóm, s előtte korom sem ment, hiszen ő sokkal idősebb, mint én. Kinézve az ablakomon a Burg fáit látom. A fákat, melyek együtt öregszenek velem, de míg én soványodom és fogyok, addig ők vastagszanak és erősödnek. Tegnap, mikor a hajnal dolgozószobámban lepett meg, előzetes bejelentés és csengetés nélkül egyszer csak megjelent a Nap, vérvörös, vibráló korongja átkúszott a fák ágai között, s mikor a tükörbe néztem, bearanyozva láttam hófehér, az udvari borbélyra váró torzonborz pofaszakállamat, porcelánkék szemem is sokkal jóságosabbnak láttam a bíborszín foglalatban, gyönyörűséggel teltem el önmagam szemlélésében, s elhatároztam, hogy azt a napot mindörökre megjegyzem magamnak, tudva, hogy idővel majd összemosódnak a napfelkelték.