Irodalmi Szemle, 1990

1990/10 - Hajdú István: A fenyőfa (elbeszélés)

A FENYŐFA- Ennek a városnak lepraszaga van - állapította meg magában a bizonytalan életkorú férfi. A járvány ugyan még nem ütötte fel a fejét, mégis valami savanyú, hályogos pép volt sűrű iszapként a városra folyatva. Kocsonyásnak, reme- gőnek tűnt a környezetében minden. A villamosok óriási, lassú, sárgás állatokként másztak a betonba ágyazott síneken. A szemétkukákból dobozok meredez- tek, rothadt zöldség és romlásszag áradt. Szomorúak voltak ezek a kukák, az emberek szüntelenül zabáltatták velük szennyüket, olyan mértékben, hogy elrontották gyomrukat és kénytelenek voltak a járdára okádni. A város egy óriási szemétteleppé változott. Guberálók turkáltak a bűzös kupacokban, kenyérhéjat remélve, kibelezett, ócska rádióra vadászva. A patkányok szürke húsgombócként gurultak ki a felszabadított kacatok alól. A kukák mellett könyvhegyek tornyosultak. Ezek senkit sem érdekeltek.

A férfi megfontolt, 90 fokos szöget írt le egy házsarok körül. Óvatosan átlépett egy macskatetemet és rágyújtott. Csak aztán vette észre, hogy egy repedt, műanyag fazékban áll. Lassan folydogált ki résein az áporodott esővíz. Nem ugrott ki belőle, mint azt bárki megtette volna, hanem cipője orrával toccsantott egyet, úgy, hogy a maradék esővíz is kiloccsant. Megelégedetten ácsorgott, nagyot szívott cigarettájából és kipróbálta a placébó-effektust. A lavórba meleg vizet képzelt, kicsit koncentrált, és már érezni is kezdte lábán a jótékony meleg hatását. Kilépett a lábfürdőből, a lavórt a macskára borította és elindult. Elhaladt egy kolosszális méretű templom mellett, rokokó vagy barokk stílusú (?) lehetett, amolyan nagy istenháza. Mise folyhatott odabenn, mert éneket hallott, tömjénszagot érzett. Ide még nem férkőzött be a romlás. Igaz, az épület külseje renoválásra szorult volna már: az angyalok szárnyai letöredeztek, a toronyóra nem járt, a feszületen az INRI tábla félrecsúszott. Nem lépett be. Hívő volt, de ezekben a nagy csarnokokban szorongásai voltak. Az az érzése támadt bennük, hogy valaki figyeli, belelát az agyába és minden gondolatát ismeri. Ez gyermekkorából maradt, amikor a fekete anyóka, a nagymamája, „Istenke mindent lát“ szavakkal lépett be a templomba.

Tovább ment az utcán a bizonytalan léptű embergalacsinok között. Kopogott a cipője, és ez némi feltűnést keltett a csendesen mozgó árnyékok között, de nem szólította meg, nem pisszegte le senki. A főtér felé vezető úton, babakocsik, esernyők és más kacatok között, talált egy zöld páncélsisakot. Azonnal a fejére illesztette; kissé nagy volt, de a szemerkélő eső elől megvédte. TovábbHAJDÚ ISTVÁN