Irodalmi Szemle, 1990

1990/10 - Z. Németh István: Feküdj végig a csillagokon (elbeszélés)

Z. Németh István szélgettem Verával. És este az ágyban képtelen lennék elmagyarázni neki, for­gatna, megcáfolna, megmosolyogna. És a testének sem tudnám azt hazudni, hogy szeretem... Hirtelen elhatározással karon fogom Verát, és megindulok vele a lépcsőn. Nem tiltakozik, én meg nem magyarázkodom. Ejnye, mintha idejövet a másik oldalon lett volna a lépcső... Sebaj! A lényeg, hogy most testet ölthet bennem a menekülés, a lázadás, a MÁS iránti vágy...- Hova megyünk? - de ezt már akkor kérdi, amikor régen az utcán szaladunk. Csepereg az eső, nagyon jó illatú az este, bámulnak ránk, nem értik, hová roha­nunk, sehol egy busz, ami után indokolt lenne futni, nem értik, hogy azt kerget­jük, amit régen lekéstünk, s azóta számunkra nem létezik. Vera fel-felnevet, én nyerítek, mint egy ló, szándékosan belcugorva a kisebb esőtócsákba, melyek egészen kedves kis mintákkal ékesítik öltönynadrágomat. Már ömlik az eső, na­gyokat dörren és fölvillan az ég, ilyenkor mosolyognak a rendőrök. Rajtunk biz­tosan nem mosolyognának. Két elázott őrült rohan végig a város sötét mellékut­cáin, s ha már nem bírják szusszal, egy lámpaoszlop alatt egymásnak dőlnek, s furcsa dolgokat csinálnak. (Dr. Denei Ödön és t. családja éppen a vacsorájukat fogyasztották, mikor a nyitott ablakon keresztül az utcáról berepült egy vizes, tarka nyakkendő, s az pontosan Ödön bácsi tányérjába esett. Kintről nevetés és sikongatás hallatszott. Az ablakhoz túduló családtagok csak annyit láttak, hogy egy férfi és egy nő távo­lodik feltűnően tépetten és ázottan, feltehetőleg ittas állapotban. Azonnal érte­sítették a rendőrséget is, ám azok csak késve érkeztek a helyszínre, s így csupán a bűnjelet tudták megtekinteni némi rizs, csirkehús és szósz kíséretében. Kérjük a lakosságot, hogy aki tud valamit a tarka nyakkendő tulajdonosáról, azonnal jelentse a legközelebbi rendőrőrsön, vagy jelentkezzen a következő telefonszá­mon...) Először a cipőnket hagytuk el, majd az én öltönykabátom következett, majd Vera kézitáskája. Ezt követte a mellényem és Vera esernyője. Most, hogy megválók a zoknimtól, Vera a híd korlátjának dől, és nézi a hó­lyagzó vizet. A tiszta oxigén sikoltva árad az agyamba, felkapom Verát, s tánclé­pésekkel próbálok túljutni ezen a nyavalyás hídon, ami utolsó akadályként vá­laszt el minket a Természettől, ám kibicsaklik a lábam, s a sínekre esünk. Persze csak óvatosan, lágyan, lassan, hogy közben érezzem a bőre illatát, haja nedves­ségét. ziháló lélegzetét. A rúzsra már nincs gond, rég lemosták csókjaim és a va­dul zuhogó eső. Dezső jut eszembe, azaz Gábor, ahogy Roxánával csendesen nézik az előa­dást. Vagy a keresésünkre indultak? Alig hiszem... Persze az ilyen abszurd daraboknak is megvan a létjogosultságuk, sohasem ta­gadtam. pozitív módon hatnak a személyiségre, fejlesztik az elvont gondolko­dást, nem is beszélve az esztétikai élményről, a szabadidő helyes kihasználásá­ról, meg arról, milyen döntő mértékben járul hozzá mindez a szocialista ember­típus kialakításához; a boldog kommunista jövőben mindez kamatoztatható sze­retett embertársaink javára... A hídon túl egy erdő kezdődik, és nagy a sár, de ekkor már nincs rajtam ing.

Next

/
Thumbnails
Contents