Irodalmi Szemle, 1990
1990/10 - Z. Németh István: Feküdj végig a csillagokon (elbeszélés)
Z. NÉMETH ISTVÁN FEKÜDJ VÉGIG A CSILLAGOKON A nagy falitükör előtt áll. Fésülködik. Gyermekkoromban én is imádtam ezt a tükröt, gyakran elképzeltem, miképp jutok rajta keresztül egy másik, ismeretlen világba. Nem önmagamat láttam benne, hanem a lehetőséget a menekülésre. Aztán egyre több haj maradt vissza a fésű fogai közt, s egyszer csak úgy éreztem, felnőttem. Vagy inkább menekültem. S most futnék vissza, rohannék ordítva, és lóbálnám a kezem, de áttörhetetlen tükrökbe ütközöm, vissza-visszanézek magamra belőlük, különböző test- és élethelyzetekből, ezer és ezer grimaszt vágva, mosolyogva, röhögve, morcosán. Nem futhatok. Megkötöztem, bebörtönöztem magam. Elutasítottam az álmomban benyújtott fellebbezéseket is. Kérlelhetetlennek bizonyultam, miközben azért mégis vártam a mindent megoldó amnesztiára. Imádtam kemény fekhelyemet a rácsos cellában, de gondolataim minduntalan egy virágos rét közepébe helyeztek. Vele együtt.- Nem akarok színházba menni - mondom, s belevetem magam a fotelbe. Keresztbe rakom a lábam, átnézem a tévéműsort, s olyat ásítok, hogy erre márő is felfigyel.- Ne légy szamár! - mondja pajkosan, s tovább fésüli göndör, barna haját. - Vera is ott lesz! Nahát, ezt már tényleg nem kellett volna. Úgy csinál, mintha féltékeny lenne, pedig nem az. Csak bosszant. Tudja jól, hogy nem érdekel Vera. Életemben nem láttam még butább nőt, pedig... Ölembe ül, csókot lehel a homlokomra, jó, jó, persze, tudom, a jegyek már megvannak, s te megint le akarsz venni a lábamról, de ma olyan furcsa...- Olyan furcsa... - mondom ki hangosan is, aztán hirtelen a szemébe nézek, s nem tudom folytatni.- Mi olyan furcsa? Most, most, most kéne megmondani, de görcsöl a nyelvem, a torkomba homokszemcsék peregnek egy homokórából, talán a fejemből, s úgy érzem, mintha a nyakamra tettem volna tévedésből a derékszíjamat, persze jó szorosra húzva. Most kéne megmondani, elsuttogni, vagy ordítani, hogy... De mit? Mit is?- Semmi, semmi. Csak rettentően fáradt vagyok. Láthatólag nem hisz nekem, vállat von, felugrik, s készülődik tovább, tudja, hogy nem mondhatom vissza az esti programot, néha ellibeg előttem egy szál alsóneműben. de már nem érzékelem a testét, csak a képet nézem a falon. Na-'
