Irodalmi Szemle, 1990
1990/10 - Hajtman Béla: Miserere (elbeszélés)
Miserere Az amatőr színjátszó csoportok kiértékelésén ülök. Füst van. Egy zöld kabátos, szakállas rendező kivörösödik. Nem figyelem, hogy mit mond. Csak a kabátjából kikandikáló zsinórt. Rángatózik. Tikk-takk. Az ingaóra járására ütemezem. Mit keresek itt? Ja, a Flegyfarki Kisebbségi Értelmeszedés Techno-, Ariszto-, Demokratikus Kultúregyletének anyagi jóvoltából. A csehszlovákiai magyar költőt - többszöri kérésére - vonszolom. Hallgatag. De jó. Messze még a KEH? Megkérem, hogy a portásra - bármennyire is nehezére esik - ne támaszkodjon. Nem tette. Éljen a csehszlovákiai magyar irodalom! A 394-es kulcsot kérjük! Akaratlanul is a bal nadrágszárára tűzött rózsaszín plecsnyijére réved a szemem. „Tudod, így vagyok összeurópai.“ 23 óra 47 perckor csörgődobként ágyba huppan. Sokat álmodom vonatokról, szénfekete gőzösökről, azúrkék villanymozdonyok- ról, sárgászöld, mélylila, vérvörös, hamuszürke vagonkocsikról, legutóbb egy otthon illúzióját keltő hálókocsiról. Az idő az elsuhanó villanyoszlopokkal, zöld heretáblákból aranysárgába vegyülő búzatáblákkal, a kisállomásokon álló forgalmistákkal, autókkal megrakott teherkocsikkal múlik. Az első éjszakám ébren töltöttem, itt-ott lehúzom az ablakot, a friss, szénaillatú levegőbe szagolok. Sárguló menetrendekbe lapozok. Egy 47-es évjáratú menetrend hártyavékony lapjai közt Szent Vendel kártya nagyságú képére akadok. A hátlapján vastagon húzott ceruzavonások: Ménes meg Uram. A mondatot remegő kéz írhatta. A váltók rázta, az öregség reszkette kéz. Egy kéz. Mely szorít, üt, tapint, simogat, int. Mely öl és szentel, fényit és hív, sebez és gyógyít. A legkifejezőbb testrészünk. Ha a törzsünkre kéz nőne, akkor hazudni sem tudnánk. Ártatlanságunk segélykiáltó, görcsbe rándult, jajterpesztett, a tisztaságban is mocskot kereső uj- jai kígyóként nyakunkba tekerednének, és a szorítás hatalmassága révén testünkből szökőkútként spriccelő vér oldozna föl bűneink alól. Ha valaki túlélné, örök tisztaságra lenne kárhoztatva. Senki sem élné túl. Kisujjunk a szívünkbe döfne. Az ágyam fölött könyvek sorakoznak, sokasodnak. Minél többet olvasok, annál butább vagyok. Lehet, hogy a szeretőm mellettem fekszik. Tudatommal úgy sem jutok el az álom végére, tudatalattimban a vonat tovább robog, csak robog és robog, megérinteném ujjacskáját, talán a gyűrűsujját, mert mindig alszom, annyit tudok, nem a vonatban, hanem melletted, aztán roboghatnánk tovább, csak tovább, hogy ne halljam a fuldokló köhögést, a liftajtócsukó- dást. Szeretlek, először mondom ki e szót, melyre talán nem is figyelsz. Alszol, köréd tekerem ujjaimat.- Szereted a tonhalat?- Engedd el a nyakam! Meg akarsz fojtani?- Vártalak, nagyon vártalak. Mit gondolsz, hobbiból vagyok nálad? Ha nem vagy itt, kénytelen vagyok a liftajtócsapódásokat, a fölöttünk krátyo- gó öregasszonyt, a hűtőszekrény sokkoló búgását hallgatni.- Szeress!- Ölelj át!- Erősebben!
