Irodalmi Szemle, 1990
1990/10 - Mórocz Mária: Az elvetélt (elbeszélés)
Mórocz Mária lataink leírására. Ez látszatra mindjobban sikerült is neki, mígnem az egyik írásában egy mondat ellene fordult. Pedig minden a helyén volt. A két mondat után azonban hiába akarta leírni a harmadikat, hiába veselkedett neki, mindig kudarcot vallott. Pedig logikailag teljesen ült volna az egymáshoz illesztés koncepciója, csakhogy a két mondat, ahogy leírta, valami másról is árulkodott, s nem engedte, hogy erről elfeledkezzen. A papír, mely tanúságtétele volt a ne- kiveselkedésnek, egyszer csak eltűnt. A kísértésétől azonban nem tudott szabadulni. Később, hogy valamiféle védelmet építsen ki a saját írásaival szemben, a mondatokat még inkább leegyszerűsítette, s mintha kihagyta volna belőlük az állítmányt, bizonytalanul lógtak a szavak a papíron. Szavak, melyek egyre inkább szóltak önmagukról, s éppen ezért nem is mutattak túl önmagukon. Az utolsó írása Az elvetélt címet kapta. Az értelme önmagára irányult, hiába akarta vele leírni a folyamatot, mellyel a gondolat önmagába fullad. A novella utolérte önmagát és a szerzőt, s ezért a cím csupaszságában, riasztó meztelenségében és kiszolgáltatottságában kifejezőbb volt mindennél. Azok a napok következtek, melyeknek emléke ziháló félelmet ébreszt bennem. Napok, melyek úgy terültek el az Időn, mint a levetettségében megalázott női harisnya. Valami ocsmány lötymetegségben. A gyűrődések, napjaink apró kiszögellései, pillanatai sután idézték a múltat. Volt bennük valami megadó elszántság és alázat. Ezek a pillanatok, akár az érintéseink, meghittek és szelídek voltak. Odaadóak. Bilincsek. Az összetartozásunk riadt, félszeg bizonyítékai. Nekem. Neki biztosítékok az egyre inkább közelítő másik part fenyegetésével szemben. Szorgalmasan követtem a lakás bármelyik zugába, ahová behúzódott. Nemcsak akkor, ha a fotelben ülve órákig a padlót bámulta, hanem akkor is, amikor magára erőltetett valami jókedvet és mozgékonyságot. Ilyenkor még jobban kétségbe estem. Elszántan követtem a fürdőszobába, ahol valamikor a férfiúi rítus részesévé váltam. Virtuozitással végezte a borotválkozás művészetét. A kád szélére ültem, hogy a tükörben észlelhesse vigyázó jelenlétem. Amikor felálltam, találkozott a tekintetünk a tükörben. Fókusz. Olyan volt, mint egy elmosódott színfolt a háttérben. És kellemes színű. Sok-sok zöld. Tájképet kellett volna festenem. Ilyeneket. A színeket nem keverném. És mindig lenne víz, és tükröződne minden. A lágy felhők, ahogy úsznak a vízen. Aztán felállt. Az arca megjelent az enyém mellett. Azt hiszem, hogy az arcát nézte, vagy valamit azon túl. Tehetetlen volt. Tehetetlen volt a szöveggel szemben, melybe bele akart hatolni. Amikor a toll megérinti a papírt. Akár az alámerülés. Az egyesülés nem történhetett meg. a szavak idegenül pattantak vissza, s ő kénytelen volt mindany- nyiszor tudomásul venni a kudarcot. Fáradtan lépett ki a szobába. A mozgás. Ha megmozdul, akkor igazodnom kell. De még itt állok. A mozgás az asztallapon. Igen. még én vagyok fölényben. Most. Mondhatnám tovább is: a lüktetés az anyagban, mely önmagát marcangolja és formálja újjá. Vagy az ülés bőrhuzata a vonaton, az apró barázdákkal. Úgy elindulnak. És akkor még mindig bőrülés. Meddig? Vagy itt van a konyha ocsmány színű linóleuma. A fürdőszoba. Nem csak itt. Nem erről van szó. A prés mindenhol működik. Nem mindig. Van úgy. hogy nézem. Várom. Várom sokáig, és mégse történik semmi. Aztán. Mi
