Irodalmi Szemle, 1990
1990/10 - Esterházy Péter: Isten kalapja (kisesszé)
Esterházy Péter tál el engem!? - ahogy a költő mondja.) Az a nyelv, amelyet egy magyar, de talán minden közép-európai használ, az lefordítás után is idegen és furcsa marad. Ferde. Más a fogalmak vonatkozásbeli rendszere, a szóhasználat se nem „baloldali“, se nem „liberális“, se nem „68- as“, hanem olyan ki tudja milyen, lírainak mondanám, szóval leginkább tehetséges vagy tehetségtelen, de mindenképpen nagyon személyes. Tények helyett szóvirágok, elemzés helyett metaforák. Ráadásul úgy beszélünk egy személyes nyelven, hogy az elmúlt negyven év főként azzal telt el, hogy azt nem tudtuk, kicsoda is ez a személy. Tudniillik, fájdalom, fájdalom, nemcsak a gonosz bolsevik hatalom hülyült, hanem a drága nép is, konkrétan tehát én is. (Nota bene: Te is, messzi Olvasó. Ez a jaltai Európa folyamatosan hülyült, Lisszabontól Stockholmig, Bukaresttől Londonig egy merő elhülyúlés volt ez a kontinens.) De most tekintsünk el attól, hogy másképpen használjuk a szavakat, még mindig marad érthetetlenség. Mert hát itt vannak ezek a derék magyarok, adták a világnak Puskást és Bartókot, elsőnek kezdték fölszámolni a reálisan létező szocializmus elfuserált építményét, föllobbantották a remény fáklyáját egész Európa számára, és most ahelyett hogy maguk is reménnyel telten és magabízón megfürösztenék arcukat e fényben, csak vonogatják a vállukat, mint megannyi Rezignáció Lovagja... Az igazság, avagy Flaubert figyelmeztetése, avagy animal triste post coi- tum Akkor most megmondanám, mi az igazság, végül is erre szerződtem. Az igazságra pedig úgy van szükségünk, mint egy falat kenyérre, nekem is. Önöknek is, mivel - ez derül ki egyre drasztikusabban - egy kenyér van. Elsőre, mint rendesen, Flaubert-hez fordulok. Hiába figyelmeztette a magyarokat Flaubert... Bizonyára emlékeznek még rá, ahogy az Érzelmek iskolája végén Frederic és Deslauricrs egy régi, félbemaradt bordélyházi kalandot mesélnek egymásnak, áradozva, zavarosan s lépten- nyomon javítgatva egymás közös emlékeit; s mikor kimerítették mind:- Talán ez ért a legtöbbet! - tette hozzá Frederic.- Bizony talán igazad van - válaszolt Deslauricrs. - Ez ért még a legtöbbet. Ezzel szemben a magyarok egyik vasárnap, míg a hívek litánián voltak, kicsinosították magukat, két nagy csokrot kötöttek Morcauné legszebb virágaiból, kiszöktek a réti kapun, megkerülték a szőlőhegyet, visszatértek a halásztanyán át, s belopództak a Török Nőhöz, a két virágbokrétát kezükben szorongatva. Itt nem maradt félbe semmi, ami aztán a legtöbbet érhette volna! A magyarok mindent megkaptak, amit akartak és amit egy ilyen helyen megkapni lehet, nem csoda hát, ha később búsan (triste) üldögéltek a vízparton, a bástya mögött. Ott, a bástya mögött Ott ülünk tehát, egyedül, szabadon, demokratikusan, még orrunkban a Török Nő parfümje (Krasznaja Moszkva?). Ha közeire nézünk, színtelen mindennapjainkat látjuk, a növekvő árakat, a karikás szemeket, a változatlan szürke tér-
