Irodalmi Szemle, 1990
1990/10 - Szépfalusi István: Család és anyanyelv (szociográfia)
Család és anyanyelv- Megjöttek a bécsiek! Két idősebb testvére összenézett, nem értették, hogy kisöccsüknek Bécs és az otthon használt köznyelv egybeolvadt, feleségem meg tudni akarta, miért nevezi bécsieknek a magyarországiakat? Szabolcs habozás nélkül válaszolt:- Mert magyarul beszélnek. Válaszát, gondolom, sírjában még Mátyás király is megmosolyogta. Nem sokkal később viszont megérkeztek a magabiztos, összkomfortos német turistagyerekek. Ettől kezdve a „két nagy“ egymással is csak magyarul beszélt, meg a magyarországi fiúval. A gyerekek tudták, hogy apjuk, szabadsága alatt Fiumében megbízásból, vasárnaponként magyarokat látogat. Útban hazafelé, Zágráb közelében az autópályán hajtottunk. Útközben a színháznál dolgozó ismerősünket terveztük felkeresni. Zsolt, a középső, nyelvtudását fitogtatva kijelentette.- Franciául, németül és magyarul már beszélek. Most még angolul kell megtanulnom az iskolában, és akkor négy világnyelvet beszélek. Miért nevezi világnyelvnek a magyart, kérdeztük. Ilyesmit sohasem hallott szüleitől. Személyesen gyermekszoba-élményeire hivatkozott.- Mert Ali bácsi, aki a legjobb kapus, ha leguggol az asztal elé, nem lehet neki gólt lőni a szobában - Romániából jött; Miklós bácsi, aki dühöngőnek nevezte szobánkat - Magyarországon él; Töni és Ádám bácsi, nagybátyáim - Svájcban és Amerikában laknak; Ildikóék Légrádon, Jugoszláviában élnek; Bálint bácsi, aki megtanított bridzsezni, Berlinben tanár. Voltak már Afrikából, de még Japánból is papánál olyanok, akik mind beszéltek velünk magyarul. Azt mondhatná erre valaki, könnyű ilyen esetben a gyermeknek magyarul tanulni. Sokkal nehezebb azoknak, akik a községüknek vagy városuknak egyetlen magyarjai. Tőlük gyermekeik a mindkét, vagy csupán az egyik szülőtől tanult nyelvet, anyanyelvükön csodabogár mivoltát firtatva, ily módon is kérdezősködnek:- Mondd, mama, a magyar nyelvet te találtad ki? Itt kell a segítség! De ahol majdnem minden házban laknak magyarok...- Csak a házmester bácsi nem tud már magyarul. Nagyapja költözött Bécsbe. Fia már itt született. Az még tudott magyarul. De ő, a bevándorló unokája, már nem. Nevét is megváltoztatta. Órás helyett Oraschnak hívják. Ahogy a Mariahilfestrasse sarkán az órást és ékszerészt is, Horvát vagy Horváth helyett már Horwathnak hirdeti a kirakat feletti üzlettábla. Egyik nap azzal jött haza Csaba fiam az iskolából: ő bizony nem magyar, hanem osztrák, mert Bécsben született. Beszélgetni kezdtünk. Az ausztriai magyarokról, a romániai magyarokról, a jugoszláviai magyarokról, a magyarországi magyarokról; személyes ismerőseinkre terelődött a szól. Látszott rajta, gyanakvással fogadja szavaimat. Azzal szakadt meg ideiglenesen a beszélgetés, hogy megkértem: ha érvelése értelmében osztráknak vallja magát, akkor ezentúl tanulótársaival ne énekelje többé az osztrák himnusz gúnyszövegét. Vegye az eredetit komolyan. Néhány nappal később együtt vacsorázott a család. Kilencéves Zsolt fiam megkérdezte:
