Irodalmi Szemle, 1990

1990/9 - Alexa Károly: Röpülés és röptetés (Egyed Péter: A vadlúd őszi útja)

Röpülés és röptetés francia beszéd, a mindennapi paraszti lét és a magas kultúra, elvont filozófia és a kamaszkor, élet és játék, a vidéki, udvarházi élet rítusai és a budapesti high so­ciety. Ott van persze a szöveg mögött a fegyelmező intellektus - elidegenítő szakszöveg-idézetek formájában. A novellában a témához és a rafinált művészi elgondoláshoz illően, annak rendje és módja szerint találunk táj leírásokat, észle­lünk hangulatfestést, szabatos jellemzést... A másik különösebb figyelmet érdemlő elbeszélő szövegtest a Látogatás az Egyetemen, a könyv legterjedelmesebb, poétikailag legizgalmasabb és egyben legnehezebben értelmezhető darabja. Lényegét magam is egy paradoxonos mondattal tudnám megfogalmazni: a művészi és mindennapi elbeszélés alapdi­lemmájának elbeszélt allegóriája. Azt az ellentmondást tükrözi a szerkezet, hogy az ábrázolt, elbeszélendő világ tér-idő egységét csak szavak időben folyamatos sorával lehet rögzíteni. S a szöveg mint beszédfolyamat csak a befejeződése után, sőt a befogadás idejében vagy a befogadó emlékeként teremtheti meg a maga egyidejűségét - ám már csak intellektuális vagy hangulati „eredménnyé“ transzformálódva. Az elbeszélés szerkezete ezt az imaginárius kerekdedséget próbálja illusztrálni. Két elbeszélő szakasszal indul, melyről csak utóbb derül ki, hogy egyszerre felvezetés és maga a történet. Ebben három, csillaggal megjelölt szó található, mely szavak utóbb külön történetek címeiként jelentkeznek. Utóbb tehát - és mégis a felvezetésen és a történeten belül. A gömb-, de lega­lább síkszerű geometriát utónzó szándék egyszerre jelentkezik poétikai alapkö­vetelményként, s nyilvánítódik technikai abszurditásnak. Mind a teremtésben, mind a befogadásban. Kevésbé komoly, egy kicsit talán „professzionálisabb“ író esetleg arra is ügyelt volna, hogy egyszerűbb, átláthatóbb, esetleg talmibb, sőt melodramatikusabb történetet, sorshelyzetet, főalakot válasszon - eme poéti­kai és megismerési dilemmát durvábban egyértelműsítendő. Egyed Péter a sötét­ségre, a mitikus labirintusra, a kulisszák, az ablakok és a nyelv elvarázsolására bízza a maga alkotói problémáját. Egy más szintű allegóriaként arra is utalva, hogy „A jól megfontolt, szinte csikorgó hallgatásnál alkalmasint nem létezik na­gyobb ékesszólás“. (A kupéban már az új világ volt). Talányos ember és talányos alkotó Egyed Péter. Művelt és érzékeny, birtokolja a nyelvet. Van világa, és tud beszélni a világról meg a saját világképéről - ha akar. Ismeri az embereket, mert tudja, mi a magány és a szenvedés, nem felej­tette el, mi a szolidaritás és a szeretet. Tudja, mire való az irodalom. Meri elhá­rítani magától a világ dolgait, hogy műveibe bekebelezhesse őket. Kegyetlen és szomorú. Művei szabadnak mutatják, öntörvényűnek. Már megvan minden le­hetősége. Lehet nagy költő, kiemelkedő gondolkodó, reprezentáns elbeszélő. A döntés rajta múlik, meg ama tér-időn, amely a számára (a számunkra) kimé­retett. Budapest-Pestújhely, 1990. május 29-én

Next

/
Thumbnails
Contents