Irodalmi Szemle, 1990

1990/9 - Alexa Károly: Röpülés és röptetés (Egyed Péter: A vadlúd őszi útja)

Röpülés és röptetés

tel Egyed Péter. Hol tartod a sört?“ Ha tetszik, szakadt üzenet ez - költemény: enigmatikus, nyitott és vallomásos.

E zavarba ejtő enigmatikusság jellemezte Egyed Péter társasági beszédmódját is, telefonos szobákban, mindig gyanús mellékhelyiségekben, szabad tereken (ha egyáltalán beszélhettünk szabad térről, bármiféle tér bárminemű szabadság- fokáról) - tavaszi zsongásban a Házsongárd környékén és téléji hószakadásban a régi kolozsvári korcsolyapálya mellett. Szabadság alig volt bennünk is. Hogy mi is a denotatum, azaz mire vonatkozik a szó, a jel, ez vált mind kérdésesebbé Egyed Péter verseiben, esszéiben, prózai textusaiban és magánemberi megnyilvánulásaiban. Helyzet és alkat egymást nyomorgatva csiszolt és koptatott, fényesített és roncsolt, teremtett és irtott. Mind fontosabbá és rejtélyesebbé vált a szavak közti hallgatás. Egészen eme - legutóbbi majd fél éve kézhez jutott kötetéig. Amely éppen a történelmi múlt és jelen mezsgyéjén látott napviiágot. (Ha ugyan az eljövendő idők is történelminek fogják minősíteni azt, ami olyan görögtüzes szépséggel és iszonnyal zajlott.) Furcsállható régi jelekkel van tele ez a könyv. (Ki az a Marilli Géza nevű grafikus, aki tervezte? Tudjuk néhányan, hogy kikők... stb.) Ennek a könyvnek - 1990. január 16-án keltezett-ajánló sorai így hangzanak: „Alexa Károlynak, akivel együtt gyaláztak meg határon innen és túl. Soha többé. És milyen hajlékony a cenzúra nyila, csak úgy kilábalna a sebből. És visszatérne, porszem, pihe formájában... Vigyázat. Szeretettel. Mindig az elsővel.“ A szöveg eleje szokatlanul egyértelmű, a második viszont továbbra is sugalmazó metaforika.

Összegezve az eddig mondottakat, talán nem járok túl messze az igazságtól, ha megkockáztatom: Egyed Péterben a műveltség és a hajlam, a történelmi idő és a nyilvánosság olyan beszédmódot, olyan „mentális metaforizmust“ alakított ki, amelyben meghatározó az intellektuális és morális regulázottság, a lírai sűrítés és a filozófiai elvonatkoztatás, az alakoskodó mesélés és a hallgatás, amelybe tehát a mindennapiasság sok és erőteljes szűréssel tud csak bejutni és művészi formát nyerni.

írásainak megközelítését és a viszonylag érvényes értelmezést erősen nehezíti az a paradoxon is, hogy bár a mű írója és olvasója ugyanazt a nyelvet mondhatja az anyanyelvének, ez a nyelv mint művészi jelrendszer nem egészen azonos egymással. Zavarba ejtő, szerepválságos helyzet az, ha egy műbírálat olyan helyzetben keresi önnön szavait, ahol nem lehet nem tekintettel (és folyamatosan) arra, hogy a mű élményhátterének vannak olyan sávjai, amelyek el vannak zárva előle, amelyeket a közös nyelv (mint grammatika és lexika) inkább elfed, mint kinyilvánít. Olvasásom tehát eleve torzítás, „beleavatkozás“, a XX. századi fizikai megismerés felismert ellentmondásának értelmében. Nem olvashatom úgy Magyarországon, mintha itt íródott volna, de azzal a fölkészült távolságtartással és felfedező kényszerrel, szembesítő eréllyel sem, amivel itthon egy más helyen és más nyelven íródott szöveget olvasok. Alaposan végiggondolandó volna, hogy ez a hermeneutikai helyzet miért más, mint az, ha a nyugati magyar diaszpóra valamely irodalmi alkotásával van találkozásunk, s miért más, mint az, ha az Egyed Péterék, Szőcs Gézáék előtti erdélyi írógenerációkéval. Elgondolható-e, hogy a nemzetiségi lét mint élményalap és háttér éppen ennél a korosztálynál