Irodalmi Szemle, 1990
1990/9 - Gál Ferenc: Vakügetés - milliméterpapíron (Mészöly Miklós: Volt egyszer egy Közép-Európa; A pille magánya)
GÁL FERENC Vakügetés - milliméterpapíron Mészöly Miklós: Volt egyszer egy Közép-Európa A pille magány a A kritikus nem bűvész. Nem várható, hogy egy problémát betesz egy kalapba, és néhány mondat után előhúzza a megoldást. Egy megoldás lesz: a probléma (kicsit másként látva talán) marad, ahogy mindig létezett - a legtágabb értelemben vett forma problémájáról beszélek. Csáthról kérdezi Mészöly Miklós: „Vajon az, amiről és ahogyan értekezik itt, nem metszően éles leleplezés, racionális-logikus értelmezése is annak a lét- és életélménynek, ami a legjobb írásai dermesztő varázsát adja?“ Ugyanezt kérdezem a Volt egyszer egy Közép-Európátó\ és A pille magányától, illetve Mészöly Miklós prózájától általában. A Volt egyszer egy Közép-Európa tartalomjegyzéke válogatott elbeszéléseket mutat - a fülszöveg mást súg: ez a könyv nem (csupán) így olvasandó, hanem „elejétől haladva a végéig, ahogy az alagút vezeti az embert“, az elbeszélések „mintegy regénnyé ötvözve“ írnak le egy régiót. Akár gyanakodhatok is (egy kicsit): „Mégis ilyen nagy lenne a költészet hatalma?“ A kérdés az íróé - és az olvasóé, a kritikustól várható, hogy hozzátesz legalább egy hogyant. „Világos már, hogy milyen áron építhető tovább a regény. Ha sikerül megoldani, egyfajta csődből születik meg. A nyersanyag kezdettől fogva nem akar elhelyezkedni semmilyen szerkezetbe, amilyennel eddig dolgoztam, amilyenre képes voltam. Köti magát a szerves széttöredezettség állapotához.“ Ezek a mondatok a látásmód és az egyes írások belső szerkezetéről szólnak, ahogy a Volt egyszer egy Közép-Európa arról, hogy ez a szerkezet az elbeszélések végére tett ponttal nem zárható le, csupán felfüggeszthető: ma így mutatkozik meg a világ. Mészöly Miklósnál fényben állnak a tárgyak. A megvilágítás nem erős, nincs ragyogás, csupán átható, tompa fény, vihar előtti - messzire, élesen látni. Eszünkbe juthat a fénymetafizika egyenletes, állandó sugárzása, csak azért, hogy azonnal kiforgassuk lényegéből: ebben a prózában az örök, külső fényforrás nem létezik. Az emancipációból mára háttérsugárzás lett, a világból kiszorult az Egy. Mészöly Miklós varázsa, hogy írásaiból csupán a Szellem „hiányzik“, de nem a metafizikus, a szavakon túli dimenzió. A titok és a kegyelem belülre kerül, a tárgyakban lakik - és a tárgyakra szegezett tekintetben. Ha a többes szám nem figyelmeztetne, hihetnénk, neoplatonikus szöveget olvasunk: „minden létező egy Kapu előtt tolong, ahol előbb megkísérli magát, megkísérli a maga egyet-
