Irodalmi Szemle, 1990

1990/9 - Turczel Lajos: A csehszlovákiai magyar költészet átfogó antológiája (Szélén az országútnak)

A csehszlovákiai magyar költészet átfogó antológiája

jának: A Forrás éneke negyedik tételének VIII. mozaikját, melyet Koncsol László a Szélkiáltó antológiában a verskezdő szavakból kialakított címmel (A templomok...) közölt. A katolikus gyászmisék rekviemjeire emlékeztető megrendítő vers ez, s benne a költő a falvak népének kiszolgáltatottságát a szabadvers áradó ritmusában, „sodró árvíz hömpölygésében“ panaszolja fel. A materialista-ateista ihletésű filozofikus verskompozícióban gyötrődő-vádló ellenérzésként hangzik ez a versrészlet. -Tőzsértől a nyolcak antológiájában olvasható Őszi világ - őszi szemmel című verset hiányolom, amely allegorikus módon a magyar 1956 elbukását énekli meg. A kiadóban felismerték a rejtett mondanivalót, és az antológia összeállítójaként alaposan meg kellett harcolnom ezért a direkt és rejtett jelentésében egyaránt szép költeményért. - Azt már kevesen tudják, hogy 1956-ot egy elfelejtett költőnk. Babos László is megénekelte, és verse (Magyar zsoltár) illegális terjesztéséért néhány hónapos szabadságvesztésre ítélték. Az ő versét is hozni lehetett volna az antológiában... - Hiányolom még Kulcsár Ferenc Halottaim piros virága című szenvedélyes anyanyelvvédő és -dicsőítő rapszódiáját, amely az iskoláink elsorvasztására pár évvel ezelőtt indított orvtámadások elleni tiltakozásként született, és az Irodalmi Szemlét egy ideig különleges cenzúra alá helyezték miatta (valamint Gál Sándor ítéletidő című deportációs témájú novellája miatt - lásd az 1984. évi 5. és 7. számokat).

Az egyes költők szerepeltetésének mértékével és az e téren előforduló aránytalanságokkal nem akarok kimerítőbben foglalkozni, hiszen a hiányérzeteim eddigi kifejtésénél már megtettem ilyen irányú lényegesebb észrevételeimet, másrészt néhány költőnél (főleg Bábinál és Cselényinél s részben Kulcsár Ferencnél is) a szerepeltetés mértékét nem annyira a versek száma, mint inkább az összter- jedelmük határozza meg. Néhány aránytalanságot azért megemlítek. Én kedvelem Ásgúthy Erzsébetet, és nem vetem el a kispolgárság „szlovenszkói“ költőjét: Tamás Lajost sem, de azért meghökkentőnek tartom, hogy az ő kilenc, illetve hat versükkel szemben Mécs csak két vershez jutott. Mécset én már a hagyományébresztéseinek aktivizálódása idején, a hatvanas évek második felében méltónak tartottam önálló kötetre (lásd az ISZ 1968. évi 8. számában megjelent Hagyomány és fejlődés összefüggései című írásomat), és a kiadó által akkoriban felkínált lírai hagyományantológia szerkesztését azért hárítottam el, mert ebből Mécs és Márai tiltott szerzőkként kimaradtak volna. Egy Mécs-válogatás kiadását most is aktuálisnak tartom. - Az antológia többi költője közül még a Darvas Jánosnak, Gál Sándornak, Tőzsérnek és Rácz Olivérnek juttatott verseket keve- sellem, s L. Gály Olga, Török Elemér és Kulcsár Tibor kihagyását kérdőjelezem meg.

Fel lehet vetni azt a kérdést is, hogy az antológiában nincs-e aránytalanság az 1945 előtti időszak és az 1945 utáni új szakasz versanyaga között. Az 1945 előtti időszak 113, az utána következő 212 oldalt ölel fel, és az első időszak termő ideje 25 év, az 1945 utánié 44. Ez a matematikai-statisztikai összevetés természetesen nem meghatározó érvényű, de azért el sem hanyagolható. Fontosabb dolog persze az, hogy a minőségért folytatott harc az új irodalmi szakasz második felében - a dogmatikus, voluntarista kultúr- és kiadáspolitika fékjei ellenére - sokkal intenzívebb és eredményesebb volt, mint az 1945 előtti időben. Akkor is voltak - és már a kezdeti években is - dilettantizmus elleni hadjáratok, de sokszor