Irodalmi Szemle, 1990

1990/1 - HOLNAP - Buchlovics Péter: Újévi imádság (elbeszélés)

Nem tudok. Néma preparátum vagyok egy kávéház asztalának üveglapja alatt, s az árlapon ott virít a nevem: Subjectum Maculatum Ejaculatum. Már az Idejét sem tudom, mikor dolgoztál ki. De a részletekre világosan emlékszem. Először agyamat, szívemet, heréimet tartósítottad valami émelyítő löttyel. Ha Jól emlékszem, üvegén ez a címke díszelgett: Boldogság.

Utána módszeresen ízekre tépted az összes véleményemet azokról a nőkről, akik jobbnak találtattak nálad. Ezek a véleményszeletkék egy idő után mind rózsaszínűekké váltak, mert szintén preparáltad őket valami Szerelem nevű kotyvalékkal, s mindegyiken (mintha tejbe mártották volna őket) csak ez rajzolódott ki: Te, Te, TE! Nem, kis fitosorrúm. Sahriár nem mesél Seherezádénak. Elvi lehetelenség.

— Konok vagy. Csökönyös, szótlan szamár.

Igen. Aranyszamár. Gondolataimat, álmaimat, hitelességemet váltottad be hízelgésre, ölelésekre, dadogó kamaszvallomásokra, forrófejűsködések- re. Tehetségemet befalta öled, racionalitásomból cinikumpogácsákat sütöttél. De azt el kell ismerned, hogy minden ízében (-fel) használható nyersanyag voltam. A bőrömből varrattál magadnak kabátot.

— Ne játszd meg magad előttem! Csak ripacskodásra futná, hisz ismerlek.

Hát persze, hogy ismered a végterméket. Te gyártottad. Most aztán gyönyörködj a csomagolásban, a formatervezésben, a minőségben. Ez a gyönyör összehasonlíthatatlanul veretesebb lesz, mint kapkodó szeretkezéseink a harsogó tavaszban. Sohasem elégítheted ki narcizmusodat ezen legyártott tükörben.

— Ismerlek, és ennek ellenére szeretlek. Mindig is szeretni foglak.

Bólogatsz, mint nyálcsorgató hülyék a pszichiáter előtt, s közben sandán

a Nő ujjait méregeted. Megnyúltak, elkeskenyedtek. Végükön a pirosra festött körmök megannyi szalmaszál lobogását asszociálják benned. A korallkígyó pikkelyei. Es mekoron a bakó azokat leszaggatá, fölméne a királleányho’, méllyé közé szórá azokat, s ekképp mondá vala neki: Bestye állatja, nem gyakol többet!

— Úgyse menekülhetsz. Ne áltasd magad az „egyéniség szabadságával”. Régen eladtam. A szabadságodat pedig csak úgy válthatod ki, ha cserében mellettem maradsz. Meg aztán... mit tudsz vele kezdeni?

Keserűen állapítod meg, hogy igaza van ennek a gorgófajzatnak. Szűkölve, a szégyen vergődésében adnád föl magad újra a Nőnél, hogy ismét elvarázsoljon, át- és elváltoztasson, mert a jó anyag Mester után kiált, az idomítottak csak korlátaik között teljesednek ki. Legyen hát. Adjuk meg az ördögnek, ami az ördögé. A másodperc töredékstációiban merül el arcod, minden egyes stációban fényképszerűen villantja fel néhai-mai-hol- napi mimikád; fejed, akár egy fáradt biliárdgolyó, mely már megunta az állandó bökdösést, odagurul a Nő kezéhez, és a Nő, a helyzet Kleopátrájaként, önelégülten túr bele bozontodba.

— Látod, kis butám. Megbocsátok.

Mondanád: „Meguntalak.” Tudod: ha kimondod, elveszíted a Másikat, és azt a magadat, amit ellopott Tőled. Ezért csak annyi buggyan ki belőled:

— Fáradt vagyok, rettenetesen fáradt, Anyám.