Irodalmi Szemle, 1989
1989/5 - IRODALMI ÉLET - Lacza Tihamér: Reflexiók Rácz Olivér novelláiról
IRODALMI ÉLET LACZA TIHAMÉR Reflexiók Rácz Olivér novelláiról R ácz Olivér eddigi munkásságát érté- kelve-méltatva-vitatva többször is elhangzott az a vélemény, hogy újabb elbeszélésköteteiben (A lótuszevők fehér szigetén, A mese ára) nem sikerült megismételnie azt a teljesítményt, amelyet az Alom Tivadar hadparancsa c. elbeszélésgyűjtemény legjobb darabjaiban elért. Kétségtelen, hogy ez a kötet a többi novellaválogatáshoz viszonyítva magasabb szintet és minőséget képvisel, de igazságtalanok lennénk az íróval szemben, ha újabb novelláit kizárólag aszerint ítélnénk meg, hogy tartalmilag mennyire kötődnek szűkebb pátriánkhoz és a csehszlovákiai magyarsághoz. Tény, hogy Rácz legújabb elbeszéléseiben messzi tájak képei elevenednek meg, s történeteinek hősei többnyire más népek fiai, lányai, akik persze ugyanúgy rokonszenvesek vagy ellenszenvesek, mint a fajtánkbeliek, de valahogy mégis idegenek számunkra, sorsuk nem izgat bennünket különösebben. De nem arról van-e itt inkább szó, hogy még mindig élnek bennünk egyfajta beidegződések, bizonyos elvárások íróinkkal szemben? Mintha kimondatlanul is azt kérnénk tőlük, hogy csakis rólunk, múltunkról, sorsunkról, életünkről írjanak, ne foglalkozzanak olyasmivel, ami kilép ebből a — meglehetősen szűk — keretből. Tulajdonképpen jogos ez az igény, ha meggondoljuk, hogy prózánk mi mindennel adósa még önismeretünknek, de ha végignézünk a világirodaimon, meg kell hogy állapítsuk: nem csupán szociográfiai ihletésű, múltat és jelent történészi és pszichológusi erudícióval szondázó művekből áll. Az író elvitathatatlan joga, hogy önállóan, senkitől sem befolyásolva válassza meg témáját és a tartalomhoz leginkább illő formai megoldást. A kritikusnak nem a választást kell elsősorban minősítenie, hanem az írói teljesítményt, amely vagy igazolja, vagy nem a választás helyességét. Elhangzott itt olyan észrevétel is, hogy Rácz Olivér hozott anyagból dolgozik, nyersebben fogalmazva: film- és olvasmányélményekből merít. Vajon olyan szokatlan dolog lenne ez? Vegyük például a zenét. Diabelll egyik valcerére Beethoven 33 variációt írt, Liszt Paganini- motívumokat és hegedűdarabokat dolgozott fel, Kodály pedig a Háry Jánosba több magyar népdalt is beleszőtt. De az irodalomban sem számít ritkaságnak, hogy egyikmásik szerző írótársa szövegeit vagy témáját építi be művébe, esetleg a saját elképzelései szerint újraértelmezi őket. S ha már ezek a kérdések itt felvetődtek, azt is el kell mondani, hogy irodalmunk, különösen prózánk tematikai és műfaji szempontból bizony nagyon behatárolt, hogy azt ne mondjam: szegényes. Senki nem műveli a csehszlovákiai magyar írók közül a történelmi regényt, a scifit, a krimit, hogy csak a legnépszerűbb műfajokat említsem. Tudom, hogy néhányan megvetően legyintenek most, kivált az utóbb említett műfajok miatt, de tudomásul kell vennünk már végre, hogy egy irodalom e lenézett és megvetett műfajok nélkül nem lehet teljes. Nem akarom sem a scifit, sem a krimit piedesztálra emelni, én például egyiket sem olvasom, de a népszerűségük mégis elgondolkoztat. Akárhogy is vizsgálom, csak oda lyukadok ki, hogy az ún. művészi irodalom sok esetben hiányérzetet hagy az olvasókban. Keveslik a cselekményt, az akciót, a fabulát, egyszóval mindazt, amit a scifit és a krimi — igaz, sokkal alacsonyabb szinten — bőségesen tálal. Sükösd Mihály egy rádióinterjúban valahogy úgy fogalmazta ezt meg, hogy az olvasó színvonalasan szeretne szórakozni. Példaként Passuth László regényeit említette és Németh László Égető Eszterét, amely szinte mintadarabja lehetne ennek az olvasmányos, ugyanakkor nagyon színvonalas irodalomnak. Rácz Olivér alighanem szintén felismerte ezt az olvasói elvárást, s novelláiban (de említhetném A Rogozsán kocsma c. regényét is) kísérletet tett rá, hogy megfeleljen neki. Kritikusként vannak ugyan fenntartásaim újabb elbeszéléseivel szemben, de vitathatatlan, hogy olvasói nem fognak csalódni bennük.
