Irodalmi Szemle, 1989
1989/4 - Vajkai Miklós: Ősi elemek (elbeszélés)
Vajkai Miklós Ősi elemek „Csak egy történetünk van. Minden regény és költemény alapja ez, a bennünk zajló örök küzdelem a jó és a rossz között." J. Steinbeck 1 Itt egyszerűen éltek az emberek. Nem halmoztak felesleges javakat. Bujtogató elveik nem voltak. A jót és a rosszat józanul elviselték. Közösségük rendje feddhetetlen volt. Használatra alkalmas. Az emberek életfelfogása évezredeken át korszerű maradt Természetesen itt is történtek tragédiák. De a természetes hitből merítve: minden csorbulás, bukás, oldás és kötés, visszafejlődés, megalkuvás és rettenet józanul is elviselhető volt. Öröm és üröm: vigalmak és gyászok itt közösek voltak. A hordatudat nem alávalóbb az énközpontúságnál! A közösségi átéléseknél az érzelmek mélyebb kútjai tárultak fel. Talán ezért is tudtak Falunk lakói annyi évszázadon át makulátlanul állva maradni. Anyám, aki az emberiség történelmének alkonyából érkezett hozzánk, nem tudott arra az életformára hangolódni, amely nekünk tökéletesen megfelelt. Nálunk a közösségi tudat volt korszerű. Nem volt múltunk, nem voltak emlékeink. Nem volt miért vissza-visszatekintenünk, mint Anyámnak. Ö és a sorstársai: névtelen százezrek és milliók elnehezültek az emlékeiktől. Anyám, akit Hágár- nak hívtak, már a történelmi Idő túlpartjáról nézett vissza. És emlékezett. Emlékezett, mint társai a távoli településeken, az a hatalmas, eltunyult embertömeg, amelyből rég kiveszett a csordaösztön, s amelyik elfeledte a nyáj kolompjainak édes hangjait... A zsendülő Időt kiégették magukból, s jelenünknek a parttalan űr és a drótszálkás félelem maradt! Anyám figyelt bennünket. Szem előtt tartotta ezt a közösséget. És jól tudta, hogy közösségi mozdulatlanságunk észrevétlenül sodródik valahová, és csupán idő kérdése, hogy a klán szétzilálódjon. Hajdan ezt az életformát az ösztönös gyakorlatiasság hívta életre, de azóta elfordultunk a saját realizmusunktól, és sok-sok finomodás útján túlzottan elvonttá vált a kapcsolatunk. És Anyám? Hágárt szemérmesnek, titkait-vágyképeit megőrzőnek nevelték az elődei. — Nem szabad, hogy az ember gondolatait bárki is tetten érje, mert legértékesebb kincsünk a titkunk, mert leginkább a titkainkban—gondolatainkban—vágyainkban szabadulhatunk fel! A titkunk: lényünk lényege! Nem, azt nem! A titkainkat, a legértékesebb becsünket nem veszíthetjük el . .. — harsogta Anyám, midőn Atyám házába került. — Nézzetek csak körül, jó emberek . .. — zengte Anyám. — Nézzetek csak körül és tudatosítsátok, hogy vannak olya-
