Irodalmi Szemle, 1989
1989/9 - LÁTÓHATÁR - Jevhen Hucalo: Kaporillat (elbeszélés)
beleteszi egy tepsibe, sütés közben pedig bőven meglocsolja azzal a zsírral, ami kiolvadt a kacsából. Ilyenkor egész nap kellemes sültalmaillat lengi be a házat, apám sokkal jobb, mint máskor, a mosoly nem is annyira az arcán látszik, hanem inkább a bensőjében ömlik szét. Mielőtt hozzálátnánk a sült kacsához, szokás szerint először alaposan megbámuljuk, kiörvendezzük magunkat, gyönyörködünk benne, és azután elkezdünk enni. Lassan, komótosan rágjuk a húst, kiélvezzük a legvékonyabb szálát is, és nemcsak a csontokat szopogatjuk le, hanem az ujjainkat is. Előfordult, hogy reggelenként felébredtem — és kint minden fehérlett. Csendesen hullik a hó. A háztetőkön takarók, a kertekben fehér vászondarabok, a bokrokon fáslicsíkok. Minden, ami még nemrég csupa sár volt és komor, egyszerre csak szárnyakat kapott, felvidult. Fölöttébb felemelő érzés sétálni egyet a szűz havon. Lám, amott már elhajtatott valaki lovas szánon, nyomot hagyva maga után, s a szántalp nyomát aranyszínű szalmával hintette be. A halastónál a kányafa legtetejében ott maradt egy vörös fürt, máris körülvették a verebek, s a termésért hadakozva hangos csetepatéba kezdtek. A tó jegén elindult egy leány, s kék fejkendője messziről úgy hat, mintha nagy sziromlevél borítaná a fejét. Belekukkantok a jégbe vájt lékbe, pára lehel az arcomba a tó befagyatlan lyukából. A túlsó parton fehérlenek a mezők, s egybemosódnak a vízmosás tejszínű lélegzetével. A temetőnél előtoppan egy öregember, akinek olyan zavaros a tekintete, mintha háborodott volna. Azt kérdezi ide-oda ugráló szemmel: — Nem láttad, merre futott? — Ki? — Hát a nyúl! — És melyik irányból futott? — A lábam alól ugrott ki, azután többször is bukfencet vetett! Majd talpra ugrott — és csak bámul rám. Megyek feléje, és csak mereven néz rám. Ejnye, gondolom magamban, de kár, hogy nincs, amivel odasuhinthatnék neked. Kinyújtom a kezem, hogy nyakon csípjem, azzal a nyúl a nyakába szedi a lábát. — Nem láttam. — Olyan fenemód elszaporodtatk, hogy már semmitől se félnek. Az idén alighanem kemény tél lesz, sok hóval, a nyulak éjjel-nappal a faluban tanyáznak, az összes fát megrágják a kertekben. — Azt talán mégsem! — Bűnös lelkemre mondom, mind megrágják. Mert senki se lövi őket, a kutyákat sincs, aki kieressze rájuk. E-e-eh! Ha lett volna puskám, ahogy nincs, azt hiszed, hagyom, hogy elszaladjon?! Csak áll és farkasszemet néz velem! De még hogy nézett, az ördögfajzata! Mintha gúnyt akarna űzni belőlem. Biz’ isten a szemembe nevetett a pimasz dög! Esteledni kezd, a leesett hó megszürkül. A szántóföldek fölött lassan sűrűsödik a homály, az alkony fokozatosan rátelepszik a falura, a fákra meg a kertekre. Érezhetően fagyni kezd, a hó csillog, hideget áraszt magából. És ezen a hideg leheleten alig észrevehetően áttör a kapor elfeledett illata. Felidézi az emlékeket, izgalomba hozza az embert. Magam is mélyet lélegzem, teleszívom a tüdőm kaporillatú levegővel... Lehetséges, hogy a téli kert fölött nem is terjeng kaporillat, lehet, hogy mindez csak rémlik nekem, mert oly nagyon szeretném érezni... Kövesdi János fordítása
