Irodalmi Szemle, 1989

1989/9 - LÁTÓHATÁR - Jevhen Hucalo: Kaporillat (elbeszélés)

mindenütt fel-felbukkan — a gyomok közt a ház mögött, az orgonabokrokban, az árokban, sőt az egyik felkúszott egy kettéhasadt szilvafára, kényelmesen befészkelte magát az ágak közé, és ott szundikál majd késő őszig. A szanaszét heverő konyhatökök látványa egykori őseinket juttatja eszembe, akik lehasaltak, s fülüket a földre tapasztva lélegzetvisszafojtva füleltek, nem döngenek-e a völgyek az eszeveszett lódobajtól, nem zúdul-e tatár horda a falu felé. Feküdjetek és hallgatózzatok! Csak hasaljatok és füleljetek, ti viaszsárga csodák, de új dobogást már sohasem fogtok hallani; azért néha megcsendül fületekben a máig meg nem nyugodott anyaföld szava, az anyaföldnek a régi és nem régi hódítást kísérő döngése és remegése.

Anyám a krumplit ássa ki. A levegőben száraz por szállong, s a meleg föld fáradtságszagot áraszt. Anyám arcát szürke agyagpor lepte be, a két kezét is belepte, csak higanyszerűen élénk barna szeme csillog tisztán és üdén. Időnként fölegyenesedik, rátámaszkodik a kapanyélre, pihen. Bizonyára megérezte, hogy a kert pihenésre vágyik. Hallja, amint a hűvös magasságban szomorú hangon csicseregnek a megkésett vándormadarak. Kissé odább, akárcsak egy sóhaj, úszik a levegőben az ökörnyál, a kert közepén beleütközik anyámba, ráfonódik a vállára és reszketegen lebeg, átröppen fekete hajfonatára, megjelöli őszezüsttel, reszket, mint a levegőben, egy darabig még fehéren csillog, majd szertefoszlik. Vajon mire gondol most anyám? Alighanem arra, hogy az ő élete is hasonló az ökörnyál ezüstszínű pókhálójához, vagy képzeletben maga előtt látja azt a leánykát, aki életében először ment ki a mezőre, s majdhogynem meghasadt a szíve örömében, amit a duzzadó élet és a kakukkfűvel teli szabad térség keltett benne, meg az ámulattól, hogy milyen szabad a mezei üröm vagy a búzavirág, mely mélyen, hűséget ígérőén belenézett a szemébe? Vagy azon gondolkodik, hogy a háború alatt hogyan vitte a gyerekeit Ovecsnij faluból Szamhorodokba, sötét éjjel ment velük, térdig belesüppedve a nyirkos hóba, véresre harapdálva a szája szélét, nem győzte nyelni a könnyeit, de csak ment, vitte a virágszálait meg a saját jövőjét? Meg kellett oltalmaznia őket a haláltól, mely a falu felé közeledett. Vagy azt a napot idézi emlékezetébe, amikor először érezte meg, hogy a földön él, hogy körülötte beláthatatlan világ terül el, mely zöldül, kékül, piroslik, egy végtelen világ, mely nevet, gyengéden vagy fenyegetően szól hozzá, végtelen világ, melyben csalogány énekel, harmat csillog és a tóparton titokzatosan sustorog a sás? Abban a pillanatban még nem tudta: számára úgy rendelte a sors, hogy egyszer súlyos kőként kell cipelnie a vállán az életét, máskor meg egy lepedőnyi elvirított pitypangként. Gondolkozik, emlékezik vagy álmodik? Ajka fájdalmak közepette hasított barázdára emlékeztet, mely sötétbőrű arcának mezsgye nélküli mezején húzódik.

Azután újra ássa a krumplit.

4

A kert lassan kiürül, a pince viszont mind jobban megtelik. Az egyik sarokban sütő- és főzőtök-halom, mellette répa, sárgarépa, és szinte a padlásig ér a burgonyahegy. Odább dézsák állnak savanyúkáposztával, almával, uborkával, paradicsommal. És valamennyi illatot elnyomja az uborka berakásához nélkülözhetetlen kapor illata. Kissé gyengébben illatoznak a torma kardformájú levelei. Most a kapor is, meg a torma is az uborkával egy dézsában úszkál. Külön dézsában savanyodik az alma, a kocsonyásodó almalében egyre több az erő, ha merítesz belőle egy csuporral, csípős szaga hűvösen üt az orrodba. További dézsában található a besózott hal: pontyocskák, piros szemű kelék, kárászok. Nyersen is ehetők, ahogy a heringet szokták enni, de alapos áztatás után ki is lehet őket rántani. Épp olyan, mintha friss volna. A halasdézsa mellett sorakoznak a kemény, szinte pengő káposztafejek, elég, ha egyhez hozzáér az